Bethlen Naptár, 1955 (Ligonier)
Református Egyesületünk
BETHLEN NAPTÁR 63 (%e(,ormátu3 £g,yeóilletünk "Mily szépek az örömmondó lábai . . Irta: DR. ÚJLAKI FERENC, elnök Az év elején Floridában, az “Amerikai Velencében”, Fort Lauderdel-ban, voltunk. Vasárnap feleségemmel együtt templomba mentünk. Vízparton, pálmák, élénk szinü virágok között van a presbiteriánusok temploma. Mintha tündérkertben volna a templom. Bent naptól barnított, egészséges szinü, jól öltözött férfiak és nők. Tele van,a templom. Az egész gyülekezetről a megelégedés, egészség, öröm és békesség sugárzik. Megkezdődik az istentisztelet. Buzgón zeng az ének, áhitatos az imádság. A lelkész Bibliát olvas. Csendben hallgat a gyülekezet. Egyszer csak a csendet sikoltás zavarja meg. Majd sirás, értelmetlen kiabálás hallatszik. Megrémülve néz mindenki. Csinosan öltözött, szép fiatal leányt vezet ki egy férfi és nő. Bizonyára az apa és az édesanya. A nő arcát simogatja a leánynak és síró hangon ismételgeti: “Oh, my dear... my dear...’ Kimennek. Egyszerre mintha eltűnt volna a sok elegáns ruha, napbarnított arc és csak az élet mélyén levő baj, szenvedés megérzése maradt volna ott. Ki-ki, önkéntelenül is, megfogta mellette ülő szerettének kezét. Arra az énekre gondoltam: “Mennyi szív itt, s mennyi teher a sok szivén . . .” Valahogy mindenki azt érezte, hogy a színes, megelégedést, békességet mutató külső alatt ott van a baj, szenvedés. “Az egész világ sóvárogva nyög és vár . . . Isten fiainak — és az ő életükön át Isten gyógyító szeretetének — megjelenését várja.” Megéreztük, hogy nincs szebb, szükségesebb hivatás, mint vigasztalást, segítséget adni, szeretetet érezni, örömmondónak lenni. Ezért mondja az írás: “Mily szépek az örömmondó lábai, ki jót mond, örömöt hirdet, aki azt mondja: uralkodik a ti Istenetek!” Istennek legyen hála azért, hogy a mi életünkben is van egy közösség, melynek hivatása, munkája segítség nyújtás, felüditő harmat, öröm
