Bethlen Naptár, 1955 (Ligonier)
Kecskeméthy József: Hitünkért és fajtánkért…
BETHLEN NAPTÁR 61 Magyar gyermeknevelés! Hogy ez mit jelent Amerikában, — azt csak mi tudjuk, szülők, akiknek gyermekei évhosszat nem magyar környezetben növekednek. Nem panasz ez, hiszen az idegenben először is az a fontos, hogy a gyerekek megtanulják a fogadott Haza nyelvét, kultúráját és szokásait, hogy aztán épitőerejü tagjai lehessenek társadalmunknak. A magyar szülők legtöbbje nem nagyon talál időt és módot arra, hogy év közben a magyarságismeretére is nevelje a magyar gyermekét. Az, amit a gyerek otthon kap — sajnos, — nem minden esetben elegendő ahhoz, hogy őt a magyarság el ne veszitse. . . Ismerünk frissen érkezett családokat, akik nem elégszenek meg azzal, hogy csak kívül, — a munkahelyen és iskolában, — legyen angol szó, hanem még otthon is úgy folyik a társalgás. Hát, ez már nagy túlzás! Amerika talán az egyetlen állam az egész világon, amely nem követeli meg azt, hogy a nemzetiségek anyanyelvestől együtt azonnal beolvadjanak. Sőt! Éppen ez a szinesség jelenti itt a legteljesebb emberi szabadságnak egyik legnagyobb eredményét. Ez az, ami különbbé teszi őt minden más nemzetnél! Államférfiaink sűrűn hangoztatják, hogy ki-ki legyen hűséges a származásához, mert pl. “aki nem jó magyarnak, — az bizony nem lehet jó amerikainak sem!’’ Közel száz magyarvérü gyermeket adott vissza Ligonier az 1954 nyarán a magyarságnak! Ezért jár ennek a nemes intézménynek a legnagyobb s leghálásabb köszönet! Az a zamatos magyar beszéd, szép, eredeti magyar ének és tánc, ami lezajlott a nyári iskola vizsgáján, — mindenkit meggyőzhetett arról, hogy az intézet kitűnő igazgatója, Nt. Kecskeméthy József és neje, a kiváló pedagógusok óriási munkát végeztek. A kísérletnek szánt első nyári iskolának máris oly nagy hire van Amerikaszerte a magyarság körében, hogy jövőre talán elég hely sem lesz a Bethlen Otthonban a jelentkező gyermeksereg befogadására. Valami remek, modern és célszerű megoldást kell találniok, hogy mindenkit befogadhassanak. Református lelkészekből alakult, kitűnő tanári kar oktatta gyermekeinket a tantárgyakra: történelem, földrajz, beszéd- és értelem gyakorlat,— torna, ének, tánc, játék. — Marietta testvér, az Otthon állandó alkalmazottja, szigorúságban is krisztusi szeretettel áthatott, nemeslelkü diakonisszától olyan remek, színes rajzok, díszek maradtak emlékül, amiket apró magyar gyermekkezek alkottak nagy szívességgel, örömmel. Ahány gyermek, annyi Nagymagyarország-térkép, ami a nagy terem falait díszítette. Ez mind ott maradt, de a gyermekszívek mélyén örökre megmarad a térkép, a címer, a Duna, a Tisza, — meg az, amit nem lehetet lerajzolni sem, a magyarság szeretete és megbecsülése. A vizsgán az igazgatón kívül még Harangi László, a sárospataki főiskola v. tanára, a köztiszteletben álló pittsburghi ref. lelkipásztor tett fel kérdéseket a gyermekeknek, akik csodálatosan tiszta magyarsággal feleltek, pedig volt közöttük nem egy olyan, aki a nyaralás elején alig tudott pár szót magyarul. A magyar szív és magyar lélek kivirágzása töltötte be a nagy termet és boldog öröm csillogott az egészségtől duzzadó, pirosorcáju kismagyarokról, amikor a vizsgabizottságtól átvették a hivatalos iskolai bizonyítványokat, melyeken a következő aláírások szerepelnek az igazgatóé mellett: Kecskeméthy Józsefné, Harangi László, Vitéz Ferenc, Elek Áron, Marietta testvér, Dorothy Gill. Kissé fájdalmas volt a bucsuzás, — amikor Szabó néni, a gyermekeknek egyik gondviselője sorra kiadta a ruhácskákat és a szülők összecsomagolták az apró “betyárbutort” amivel a gyerkőcök Ligonierba bevonultak. Valamennyien maradni akartak még, — dehát ott is kezdődött az őszi iskolaszezon, meg másutt is. Lelkűkben ének, meg magyar nóta, amivel Ligonierban megteltek. Az, hogy: “Tebenned bíztunk eleitől fogva” . . .
