Bethlen Naptár, 1955 (Ligonier)
Szépirodalom
112 BETHLEN NAPTÁR A káplánok a temetéseken savanyucukorral védekeztek a birobbani akaró nevetés ellen, de az atyafiak rittak kegyetlenül, mert Józsi bácsinak szépen zengő szava volt. Amúgy meg olyan áldott lélek volt, hogy a szegényen mindig segitett, még a ruháját is leadta, szegényei istápolásán eladósodott — utazott ügyükben, tárgyalt, veszekedett. Áldják is emlékét mind a mai napig. Egyházi perbe csak akkor került, amikor hivatalos ügyben elszólittatván otthonából — persze káplánjával együtt — lelkésztársát I. Mózes 22. rész 5. versének felolvasásával hagyta a gyülekezetre. így szólt a textus: “Maradjatok itt a szamárral, én és ez a gyermek pedig elmegyünk amoda és imádkozunk, azután visszatérünk hozzátok”. De kivágta magát a bajból, célzatosságot nem lehetett bizonyítani. A múlt század hidegsége és a racionalizmus szabadosságának lélek nélküli ridegsége, de az emberi szív melegsége is átüt e korból és igazolódik előttünk a fejfájára vésett Ige: “Isten a kövekből is támaszthat fiakat.” BAGDY ISTVÁN. MAGYAR ZSOLTÁR . . . Isten, ki ülsz a világok felett, Engedd, hogy harcba szálljak ma Veled; Kicsiny, parány, erőtlen béna kar, Szomorú lelkű csöppnyi bus magyar. Én megragadom erős karodat, Hogy lesújthassad szent villámodat. Lerázhatsz, mint egy hitvány porszemet, Semmivé zúzhatsz össze engemet. Aztán lerobban szörnyű haragod, És már nem lesznek többet magyarok. Tudom, nem veszthetsz semmit se velünk, És a halállal mi is csak nyerünk. A sirhelyen tán össze nem veszünk, A sírban végre testvérek leszünk . . . Mégis, könyörgök Hozzád, nagy, nagy Ur, (Szemedből jóság lágy sugára hull:) Még ez utólszor tégy próbára hát: Szeretni tudjuk-e még a hazát? Döngesse lelkünk nehéz kalapács, Megkovácsoljon sok kemény csapás. Lelkünkre izzó tüzek szánjanak, Hogy leolvadjon minden szenny, salak. Kínok tüzében ha megtisztulunk, Uj, szebb életre éltess meg, Urunk. Nem engedem el hatalmas karod, Míg áldásodat reánk nem adod! MÓRA LÁSZLÓ.
