Bethlen Naptár, 1954 (Ligonier)
Szépirodalom
94 BETHLEN NAPTÁR A föl-földobott kő Föl-földobott kő, földre hullva, Kicsi országom, újra meg újra Hazajön a fiad. Messze tornyokat látogat sorba, Szédül, elbusong s lehull a porba, Amelyből vétetett. Mindig elvágyik s nem menekülhet, Magyar vágyakkal, melyek elülnek S fölhorgadnak megint. Tied vagyok én nagy haragomban, Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban Szomorúan magyar. Föl-fölhajitott kő, bus akaratlan, Kicsi országom, példás alakban Te orcádra ütök. És, jaj, hiába, mindenha szándék, Százszor földobnál, én visszaszállnék Százszor is, végül is. ADY ENDRE ÉJI LÁTOGATÁS Három árva sir magában Elhagyott sötét szobában; Zivataros, hideg éj van, Édesanyjuk künn a sírban. "Édesanyám, édesanyám. Altass el már úgy alhatnám.” Mond az egyik, el nem alszik, Sóhajtása fel-felhallszik. “Beteg vagyok, édesanyám, Hol maradtál? nem gondolsz rám?” Mond a másik s jajjal végzi, A fájdalmát kétszer érzi. “Édesanyám, gyújts világot! Nem tudom én, jaj, mit látok.” Harmadik mond. Mindenik sir. Temetőben mozdul egy sir. Megnyílnak a nehéz hantok, Kilép sírból édesanyjok, S tova lebben a vak éjben Hazafelé az ösvényen. Arca halvány, hangja régi, Fia, lánya megösméri; Immár tőle, hogyan félne? Megcsókolják, mintha élne. Az egyiket betakarja, A másikat felfogja karja, Elringatja, elaltatja, Harmadikat ápolgatja. És ott virraszt a kis ágyon, Mig elalszik mind a három. Majd megindul, széttekintget, Keresi a régi rendet. Rendbehozza a szobácskát, Helyreteszi a ruhácskát, Az alvókat hosszan nézi. Csókját százszor megtetézi. Kakas szólal, üt az óra, El kell válni virradóra, Visszanéz a véghatárról, Sir megnyílik, sir bezárul. Óh, a sir sok mindent elfed: But, örömet, fényt, szerelmet: De ki gyermekét szerette, Gondját sir el nem temette. GYULAI PÁL
