Bethlen Naptár, 1954 (Ligonier)

Szépirodalom

88 BETHLEN NAPTÁR hegyen vele! Addig le sem eresztettem a szivemről, mig ki nem nyugod­­ta a nagy ijedtséget. Az apja csak nézte, de nem szólt. — Kárrá vallám a drága kaszámat! — mondom neki, hogy épen szóljak valamit. — No, de nem baj. Jó beretva lesz belőle. Erre a Bori apja is megszólalt: — Hát akkor, ha megborotválkoztál vele, jere el hozzánk s mutasd meg, milyen beretva is lett belőle! Addig is itt van az én kaszám, hasz­­nálgassad! — Máig sem tudom, mitől kaphatta a bűvös erőt az a kaszadarab, — töprengett a vén Vitos, — a medve véritől-e, mitől-e, de mikor vasár­nap vele megborotválkoztam s béállitottam Boriékhoz, a leány abba­­helybe nyakamba szökött s megcsókolta a szép sima orcámat, az apja pedig hejösölte. — Azóta úgy őrzöm ezt a kést, mint a drága kincset. Nincs az a va­gyon, amiért odaadnám . . . Mit mondjak? Meg is tartotta mellettem Borit igaz hűségben negyven esztendeig. Akármi baj volt, csak megbe­­«tválkoztam s úgy nézett rám Bori, mint a templomi képre. Elég együgyű történet volt, de minek rontsam a kedvit az öregnek. Inkább elhittem. Az is lehet, hogy hozzáhazudta az egész medvetörté­netet, de nem mosolyogtam rajta, hogy ne bántsam az öreget. Hogy azon­ban el se érzékenykedjünk túlságosan, búcsúzóul tréfára fordítottam a beszédet. — Hej, Ádám bácsi! Most fogna jól nekem az a beretva! Az öreg mérgesen felcsattant: — No lássa, éppen azért nem adom! — Hogy-hogy? — Mert az a leány nem magához való! Tetszik, nem tetszik, meg is mondta ápertén, hogy miért nem való hozzám az a leány. A beretvakésről később teljesen meg is feledkeztem. Eléggé megbe­­retvált az élet. Hazulról is elkerültem és csak esztendők múlva néztünk haza a feleségemmel. Akkor is csak azért, hogy az öreg házat eladjuk. Egymás után jöttek a szomszédok, ismerősök. Örvendettünk egymás­nak. Egyik este az öreg Vitos is beállított. — Hát maga még él? — szöktem a nyakába. — Még igen! — válaszolt elfogódva. — Semmit sem változott! — hazudtam, mert bizony az öreg csuful összement. Kedvesen eldiskurálgattunk a régi kedves időkről. Az asszony kiment a konyhába, hogy valamivel megkínálja az öre­get. Ádám bácsi akkor bizalmasan hozzám hajolt s odasuttintotta: — Igaz-e, hogy mindent el akar adni? — Igaz! — sütöm le a szemeimet. — Nagy bajaim vannak. Nem

Next

/
Thumbnails
Contents