Bethlen Naptár, 1954 (Ligonier)
Szépirodalom
84 BETHLEN NAPTÁR krajcárod? Ó ennek nem is lesz, mert ez a mi szegénységünket őrzi. No neked ne is legyen, ha most az egyszer kérek tőled, most se adsz. Ennek van a legtöbb, ni! — kiáltotta kacagva, mikor kirántotta a legalsó fiókot, amelynek egy csepp feneke se volt. A nyakamba akasztotta, aztán leültünk nevettünkben a földre. — Megállj csak, — szólt hirtelen, — mindjárt lesz nekünk pénzünk. Az apád ruhájába lelek. A falba szegek voltak verve, azon lógtak a ruhák. S csudák-csudája, ahogy a legelső zsebbe belenyúl az anyám, rögtön a kezébe akadt egy krajcár. — Megvan — kiváltotta — itt van! Meg se győzzük olvasni. Egy — kettő — három — négy — öt ... öt! Már csak kettő kell. Mi az a két krajcár, semmi. Ahon öt van, ott akad még kettő. Nagy buzgósággal kutatta végig az összes zsebeket, de sajnos, hiába. Nem lelt egyet sem. A legjobb tréfa sem csalt ki sehonnan még két krajcárt. Már nagy vörös rózsák égtek az anyám arcán az izgatottságtól s a munkától. Nem volt szabad dolgoznia, mert mindjárt beteg lett tőle. Persze ez kivételes munka, a pénztkereséstől nem lehet eltiltani senkit. Eljött az ozsonnaidő is, el is múlt. Mindjárt este lesz. Az apámnak holnapra ing kell, nem lehet mosni. A puszta kutviz nem viszi ki belőle az olajos szennyet. És akkor a homlokára csap az anyám: — Ó, ó, én, szamár! Hát a magam zsebét nem néztem meg. De bizony, ha már eszembe jut, megnézem. És megnézte. És tessék, ott is lelt egy krajcárt. A hatodikat. Lázasak lettünk. Most már csak egy kell még. Mutasd meg a te zsebedet is. Hátha abba is van. — Az én zsebem! Nojsz azokat megmutathatom. Azokban nem volt semmi. Bealkonyodott, és mi ott álltunk a hiányos hat krajcárunkkal, mintha egy se lett volna. A zsidóknál nem volt hitel, a szomszédok épp olyan szegények, mint mi, s csak nem kérünk egy krajcárt! Nem volt mást mit tenni, mint tiszta szívből nevetni a nyomorúságunkat. És akkor beállított egy koldus. Éneklő hangon, nagy siralmas könyörgést mondott. — Az anyám majd belebódult úgy ránevetett. — Hagyja el jó ember — mondta — ma egész délután itt heverek, mert nincs egy krajcárom a félfont szappanhoz, hibázik az árából. A koldus, jámbor arcú öreg ember, rábámult: — Egy krajcár? — kérdezte. — Adok én. — No még a kénné kódustól alamizsnát. — Hadd el lányom, nekem nem hibádzik. Nekem mán csak egy hibádzik, a kapa főd. Avval minden jó lesz. Kezembe adta a krajcárt, s nagy hálálkodással eldöcögött. — Na hála légyen — szólt az anyám — szaladj hát . . . Ekkor egy pillanatra megállt, aztán nagyot kacagott. — Jókor
