Bethlen Naptár, 1954 (Ligonier)
Szépirodalom
82 BETHLEN NAPTÁR HÉT KRAJCÁR Irta: MÓRICZ ZSIGMOND Jól rendelték az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni. Nemcsak sirás-rivás hallik a putriban, hanem szívből jövő kacagás is elég. Sőt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, amikor inkább volna oka sírni. Jól ismerem ezt a világot. A Soósoknak az a generációja, amelyből apám való, megpróbálta az ínségnek legsúlyosabb állapotát is. Abban az időben napszámos volt az apám egy gépműhelyben. Ő sem dicsekedik ezzel az idővel, más sem. Pedig igaz. — És az is igaz, hogy soha már én jövendő életemben nem kacagok annyit, mint gyermekségem e pár esztendejében. Hogy is kacagnék, mikor nincs már piros arcú, vidám anyám, aki olyan édesdeden tudott nevetni, hogy a könny csurgott a végén a szeméből, s köhögés fogta el, hogy majdnem megfojtotta. És még ő sem kacagott úgy soha, mint mikor egy délutánt azzal töltöttünk, hogy hét krajcárt kerestünk ketten. Kerestünk, és találtunk is. Hármat a gépfiókban, egyet az almáriumban ... a többi nehezebben került elő. Az első három krajcárt még maga meglelte az anyám. Azt hitte, többet is talál a gépfiókban, mert pénzért szokott varrni, és amit fizettek, mindig odarakta. Nekem a gép fiókja kifogyhatatlan kincsesbánya volt, amelybe csak bele kell nyúlni, s mindjárt van terülj-asztalkám . . . El is bámultam nagyon, mikor az édesanyám kutat, kirak gyüszüt, ollót, szallagdarabokat, zsinórt, gombot, mindent szétkotort, egyszerre csak azt mondja nagy bámulva: — Elbújtak. — Micsodák? — A pénzecskék — szólt felkacagva az anyám. Kihúzta a fiókot. — Gyere csak kis fiam, azért is keressük meg a gonoszokat. Huncut, huncut krajcárkák .. . Leguggolt a földre, s olyanformán tette le a fiókot mintha félt volna, hogy kirepülnek; úgy is borította le, egyszerre, mint amikor kalappal lepkét fog az ember. — Nem lehetett azon nem kacagni. — Itt vannak, benne vannak, — nevetgélt, s nem sietett felemelni — ha csak egy is van, itt kell neki lenni. Leguggoltam a földre, úgy lestem, hogy buvik-e ki valahol egy fényes pénzecske? Nem mozgott ott semmi. Tulajdonkép nem is nagyon hittük, hogy van benne valami. Összenéztünk, és nevettünk a gyerekes tréfán. — Hozzányúltam a fenekével felforditott fiókhoz. — Pszt! — ijesztett rám az anyám — csendesen, még kiszökik. Te még nem tudod, milyen fürge állat a krajcár. Nagyon sebesen szalad az, csak úgy gurul. De még hogy gurul . . . Jobbra-balra dőltünk. Sokat tapasztaltuk már, hogy igen könnyen gurul a krajcár.
