Bethlen Naptár, 1954 (Ligonier)

Kovács Dezső: A Zsuzsi néni halála

BETHLEN NAPTÁR

65

van a lábán. Hatvan év körül van, de nyolcvanat is mutat. Nehezen meghajolva jár.

— Jó napot kívánok! — mondom neki.

Valamit dünnyög. Nem értem.

— Hallom, hogy Zsuzsi néni nagy beteg. Szeretném látni.

— Uhum, — dünnyögi.

— Int, hogy kövessem.

Bevezet a szobába. Kicsi négyszögletes szoba. Ezen is csak akkora ablakok vannak, mint a két tenyerem. Az összes bútor benne egy szuette faágy, egy ütött-kopott faláda és egy rozoga szék, melynek egyik lába rövidebb volt mint a többi. Vastagon állt rajta a por. Megkínált vele az öreg, de nem mertem le ülni. Pedig csak úgy recsegett alattam a nedvességtől elavult padló, ha megmozdultam.

— Itt van a tiszteletes ur, — jelenti az öreg a feleségének.

— Jó napot kívánok.

— Aggyon Isten! — mondja halkan.

Végignéztem rajta. Rongyos, piszkos, százszor foldozott paplan volt rajta. Pár hete, hogy ágyban van, azóta mégcsak megse mosdott. Látszik rajta, hogy valamikor, amig a bűn el nem torzította arcát, szép nő lehetett. Szürke, kócos haja, Isten tudja mikor volt megmosva, megfésülve. Láttam rajta azt is, hogy percei megvoltak számlálva. Nagyon nehezen lélegzett s csak úgy kapkodott a levegő után.

Elővettem táskámból a bibliát és felolvastam a 103-ik zsoltárt. Nagy nehezen összetette kezeit, halvány arcát pedig felém fordította. Figyelemmel hallgatta az igét! Azt mondják, akik ismerték, hogy gyermekkora óta nem látta a templomnak belsejét. Nem csoda, hogy ennyire elzülött, mert “aki napról-napra nem szentelődik, az napról-napra züllik,” mondja egy régi közmondás.

— Imádkozzunk! — jelentem ki áj tatossággal.

Jani is, meg az öreg is meghajtják fejüket, összeteszik kezüket.

Imára külcsolom kezeimet én is, becsukom szememet, hogy legalább amig imádkozom, addig ne lássam az erkölcstelen, bűnös, sivár élet eltorzított alakjait.

Imádkoztam a haldokló asszony lelki üdvösségéért.

Elhangzott az ámen!

Felnézek és csodálkozva látom, hogy a beteg szájában egy kis lapos üveg van. Egy kevés pálinka van a fenéken, azt szopogatja.

— Vegye el tőle! — mondom a férjének.

— Neki már mindegy! — dünnyögi az öreg.

Nem kellett elvenni, mert abban a pillanatban kicsúszott merev ujjai közül az üveg és a padlóra esett. Darabokra tört!

Fél perccel később Zsuzsi néni nagyot sóhajtott. S a lélek elhagyta a meggyötört testet, — lehet, hogy éppen azon a kis lyukon keresztül, amelyen olyan szépen bekukucskált a nyári meleg napsugár.