Bethlen Naptár, 1954 (Ligonier)
Az Amerikai Magyar Ref. Presbiteri Szövetség
228 BETHLEN NAPTÁR AZ AMERIKAI MAGYAR REF. PRESBITERI SZÖVETSÉG KERESZTYÉNI KÖTELESSÉGÜNK ANYAGI TÉREN Irta és a Presbiteri Szövetség ligoníeri gyűlésén előadta: Veres Ferenc warreni presbiter. Kedves Presbiter Testvérek, Vendégek! Szeretném egy Szentirásból vett résszel megkezdeni az előadást. Azt olvassuk a Mózes második könyvében, a 35-ik részben, amikor a szent sátort, és annak kellékeit épiteni kezdik, hogy Mózes igy szól: “Ezt parancsolja az Ur: szedjetek magatok közt ajándékot az Urnák, mind, akinek szive hajlandó arra önként, hozzon ajándékot az Urnák, aranyat, ezüstöt, és rezet.” (II. Móz. 35:4-5). Később pedig azt olvassuk: “És eljőve mindenki, akit a szive indita, és akit lelke hajt vala és hozának áldozatot az Urnák, a gyülekezet hajlékának készítéséhez, és annak minden szolgálatához, és a szent ruhákhoz valókat.” (II. Móz. 35:21). Végül pedig azt tudjuk meg, hogy az adományt gyűjtő férfiak eljöttek Mózeshez és jelentést tettek: “Többet hord a nép ajándékba, mint amennyi kell a munka elkészítésére, amelyet parancsolt az Ur, hogy csináljunk. Parancsola azért Mózes és hirré tevék a táborban: “Se férfi, se asszony ezután ne készítsen ajándékot a szent munkára. És megszűnők a nép hordani. És az egész munka elvégzésére elég volt az adomány, még felesleges is.” (II. Móz. 36:4-6.) Ebből a történetből először is az világos, hogy Istennek szüksége van az emberek adományára. Egyházunknak szüksége van anyagiakra, hogy a templom megépüljön, azt fenntarthassuk. Isten nem úgy tartja fenn egyházát, hogy ő ad pénzt, mintha mennyei zsákból öntené minden vasárnap, vagy minden hónapban egyszer megnyitná a bukszáját. Ad egészséget, gondolatot, ad hitet arra, hogy adakozzunk. Tehát az anyagiak szükségesek az egyház lelki munkájának végzéséhez. Másodszor az következik a bibliai tanításból, hogy önkéntes, jószivből való adományra van szüksége Istennek. Vizsgáljuk meg csak magunkat ezen a téren. Van olyan egyház, amelyik kényszeríti tagjait az adakozásra. Ahogy a hitet nem lehet kényszeríteni, úgy az adakozást sem lehet kisajtolni, vagy ha igen, hát nem sok köszönet lesz benne. Van olyan egyház, ahol csak egymás iránti versengésből adakoznak. Az inditóok itt is emberi, főkép ahol ellenegyházak vannak. Felül akarják múlni a másikat. Isten az ilyen magatartást megitéli s előbb-utóbb káros következményei lesznek a vetélkedésnek. Isten a jókedvű adakozót szereti, azt mondja Pál apostol. Ha valaki hálát érez Isten iránt, azt megmutatja adományában. A zsidó nép annyira hálás volt, hogy nemcsak a szükséges adomány gyűlt össze, hanem még felesleg is volt. Mikor tartunk mi ott, hogy azt mondjuk: most már nem kérünk több adományt? Szűkmarkúak vagyunk, azért csak lassan döcög egyházunk szekere. Az ószövetség azt Írja elő, hogy jövedelmünk tizedét adjuk Isten dolgaira. Hol vagyunk ettől? A harmadik tanítás ebből a részből az, hogy az egyháznak szüksége van emberekre, akik az adományt kihirdetik, irányítják, összegyűjtik, rendeltetési helyére juttatják, vele elszámolnak. Ezek vagyunk mi, presbiterek. Sokszor azt gondoljuk, hogy csak ez a kötelességünk. Én úgy mondom, ez is. Ma már a presbiterek egyháztagokat, betegeket látogatnak, egyházukat képviselik egyházmegyei, kerületi és zsinati gyűléseken, sőt gyűléseken imádkoznak, bibliát olvasnak s esetleg igét hirdetnek. A presbiter feladata tehát sokoldalú; én most csak azt veszem ki belőle, mely az egyház anyagi vezetéséhez, virág
