Bethlen Naptár, 1952 (Ligonier)

Szépirodalom

BETHLEN NAPTÁR

73

oda, ahol a gyarló emberi elme megérthet. Mutasd meg magad nekik igazi mi voltodban, ha azt akarod, hogy tiszteljenek, becsüljenek, szeressenek. Tőlem azért félnek, mert tudják: milyen vagyok.

Bár ördögtől eredt a szó, volt benne annyi bölcsesség, hogy megszívlelj ék.

— Legyen úgy! — Mondotta az Ur. — Gyüjtsétek össze valahol a föld külömböző népeinek gyermekeit és megmutatom magamat azoknak igazi mivoltomban, hogy akik a mai nemzedék után következnek, tisztább látással gondolkozhassanak felőlem.

Nehéz parancs lett volna ez, ha Gábriel arkangyalnak nem jut eszébe Amerika.

— Nem kell nekünk a gyerekhad összegyűjtésével vesződnünk, Uram, hiszen ott van Amerika. Ha betekintesz valamelyik nagyobb amerikai árvaházba, ott találod egybegyűjtve a föld valamennyi nemzetségének magzatait.

így történt, hogy az Ur bölcsessége zuhogó záporesőt rendelt a chicagói árvaházra, amelynek sürü paskolása nyitott csűr védő teteje alá kergette a kertben játszadozó, zagyva gyerekhadat. Ott szorongtak egymáshoz lapulva, ficánkolva, nevetgélve, majd halálos rémülettel, amint a magasságból mennydörgő sistergéssel csapott eléjük az égi villám és annak tüzlángjában páratlan királyi pompájában ott állott a jóságos Teremtő. Láthatta minden gyerek olyan tisztán, akárcsak a közeli fán pirosló, érett almát. Percekig, hosszú percekig állt a gyerekhad szeme előtt, azután eltűnt, mint a szivárványos szappanbuborék, amely egy darabig volt, csillogott, tündöklőit, azután semmivé lett.

A zagyva gyerekhad nem rémült meg a látványtól. A tiszta gyermeki lélek még nem fél Istentől! Inkább tanácstalanul kérdezgették egymástól:

— Ki volt az a jóságos arcú, szép, öreg bácsi?

Egy kis gyerekleány, akinek finom érzése leghamarább sejtette meg a valóságot, vidáman kiabálta:

— Én tudom! Én tudom! A jóságos Istenke volt.

A kis amerikai árva fiúcska, aki legközelebb állott hozzá, hevesen bizonykodott:

— Az volt! Csakugyan az Istenke volt! Én láttam jól. Olyan volt, mint Babe Ruth.

Wisconsini német szülők magára maradt fiumagzata dacosan vágta vissza:

— Vakapád! Már hogy lett volna olyan, mint Babe Ruth? Én csak jobban láttam, hogy milyen volt! Olyan volt, mint az öreg német pék, aki süteményt hoz nekünk ajándékba. Bojtos, gyapjuszálból fonott házi sipkája volt, hosszú szárú pipából pöfékelt, vastag üvegü pápaszem volt orra nyergén. Mondom nektek, hogy egészen olyan volt, mint az öreg német pék.