Bethlen Naptár, 1952 (Ligonier)
Szépirodalom
64 BETHLEN NAPTÁR — Tudja a jó Isten. Zöldséget árul. Alig múlik a tél s mánis vet, plántál. Sóskát, gyükeret, miegymást. Oszt eladja. — Át szokott menni néha hozzá? — Hát nem enged be senkit! — fülemhez hajolt, — meg fél is tüle mindenki, mióta a fia meghalt. Addig másmilyen volt. Kint állt a kapuban a Bojtárral, az a kutyája, oszt ott várta a postást. — Sokszor irt a fia? — Majdnem minden nap. Tudja, csak úgy megfogta a zöld lapot, oszt csak ritt, odaszoritotta a mellihöz, oszt mikor mondtuk, hogy hát mér hogy nem olvassa mindjárt, de ő csak szorította, azt mondja, hogy az nem fontos, csak az hogy él, mer hogy ameddig ir, addig él.... Ahogy beszélt a szomszédasszony, én láttam magam előtt Szabó nénit, gondozatlanul, töpörödötten, spárgával füléhez erősített szemüvegével. Mit tesz a fájdalom. Ki hinné el róla, hogy valamikor Arany balladákat tanitott lelkes gyermekeknek, s hogy pacskeros lába antilop cipőt is látott valaha. Ki láthatná a tudományok legkisebb lángját is elborult szemében?.... mit tesz a fájdalom.... a lelki fájdalom. Öreg fák ilyenek. Még pár fonynyadt levelüket birizgeti a szél, de gyökerük már korhadt, nincs összeköttetésük ezzel a világgal, a földdel, egy napon szépen csak eldülnek. Másnap végétért vakációm. Már összecsomagoltan voltam úgy két óra felé, nem volt semmi tennivalóm, hát visszasétáltam a faluvégre. Szabó néni kisszéken ült a ház előtt, öblös kötőjéből nagy ölet mélyesztett s pénzét számlálgatta. Bolytár messzebb tőle elnyúlva hüsölt. Szabó néni motyogása hozzám hallott: — Tiz-husz-harmincfillér.... — Biztosan a zöldségekért kapott filléreit számlálgatta. Láttam, amint a postás a város felől mifelénk kanyarodott biciklijével. Nem messze egy kicsi szatócsüzletből most lépett ki egy fiatalaszony, hóna alatt két csomag faszén. Hozzá kiáltott a postás: — Tyü! az ángyélusát, de meleg van! — A menyecske mondott rá valamit és tovább ment, a postás meg, nyilván csak egy kupicára, belépett a kis boltba. Éppen be akartam menni Szabó nénihez, amikor a szatócsüzlet ajtaján megszólalt a nagy csengő, már tartott is felénk a postás. Úgy tettem, mintha a cipőmet igazitanám. De nem haladt el mellettem, hanem megállt a kapunál. — Levele van Szabó néni! — kiáltott be hozzá. — Hallja! levele van! — Már be akarta csúsztatni a levelet a lécek között, mikor Szabó néni összerezzent. Összefogta kötőjével együtt marokra a filléreket s olyan lassan, mint akinek már soha többet sürgős dolga nem lehet, a kapu felé indult. — Levele van, Szabó néni!
