Bethlen Naptár, 1951 (Ligonier)
Szépirodalom
50 BETHLEN NAPTÁR van egy öreg anyósom, igaz ugyan, hogy elmúlt hetven éves és keveset lát, de hát csak valami. Arra gondoltam, hogy más asszony ebben az esetben inkább még arról panaszkodott volna, hogy tetejében még egy alig látó öreg nénit is neki kell ellátnia. Másra tereltük a szót. — Volt termés? — Volt.... amennyit megérdemeltünk.... hála legyen érte.... Oh! költők és Írók! Ez az asszony túl tett rajtatok. Egyetlen mondattal fejezett ki oldalakat igénylő gazdasági értekezletet, s egy hosszú pszihológiai megállapitást. Sok embert hallottam akkoriban a termésről beszélni. Mindegyiknél szóba került a múlt bűne s a minden újat jellemző nehéz kezdet, a vetőmag, szerszám és géphiány, a régi regime és a jóvátételi kötelezettség, vis major és munkáshiány, meg a földosztás.... És ime ez az asszony mint valami sokratesi bölcs megállapitást, elébem állitotta, megvitathatatlanul és fellebbezhetetlenül az igazságot. Érdemes rajta elgondolkozni. Olyan piros volt nyugaton a messzi hegytető, mintha az erdő égett volna a hátán. Az asszony egy kis réklit vett elő és a fiára adta. A kanyarnál elbúcsúztam, kiszabadítva magam Jancsika öleléséből. Visszafelé mindenütt a tőlünk elmaradt lábnyomokba léptem. Körömcipőm körvonala elveszett az ő széles ábráiban. Szégyeltem magam. Nagyon szégyeltem magam. Mi lett volna, ha én vagyok Jancsika édesanyja, aki batyuval a hátán siet haza, hogy belevarrjon, mosson az éjszakába, s szinte láttam magamat, amint könnyes szemekkel, sirva panaszolom fájdalmamat egy idegennek, beszélek az élet igazságtalanságáról és kegyetlenségéről. Csend volt körülöttem. Békesség ült a tájon, mintha mindenki szeretné egymást, mintha nem is volnának különböző pártok, nem lenne internálótábor, antiszocializmus, reakció és halálositélet, mintha nem lennének hadifogolytáborok. Mintha nem lett volna B-lista s mintha nem kellett volna szlovákiai testvéreinknek egy szál ruhában menekülni a határon át, magukután hagyva felgyújtott házaikat, mintha nem ismertünk volna körülöttünk lelkileg roncs, élő-halott életeket.... Mintha kéz a kézben járnánk csendes templomokba imádkozni, olyan békességes csendes volt a határ. Az asszony alakja már régen ködbe vészett s én éreztem, akivel találkoztam, különb volt nálam. Különb, mert panasz és csüggedés nélkül, hittel és reménységgel tudta elviselni életét úgy, ahogyan a Mindenható elrendelte. Ma ebben a csendes órában olyan tisztán látom magam előtt
