Bethlen Naptár, 1951 (Ligonier)
Szépirodalom
42 BETHLEN NAPTÁR megnémulva állottunk, csodálattal láttuk a halhatatlan Lélek csodatevő erejét. Láthatatlanúl és mégis láthatóan a Lélek mintegy végig simított az Anyánk arcán. S pillanat alatt eltűntek arcáról a nyolcvanegy év gondjainak, küzdelmeinek, panasznélküli csalódásainak nyomai. Pillanatok alatt megifjodott Édesanyám. Olyanná lett, amilyennek hatéves koromban láttam, harmincéves, komoly, szép fiatalságában. Kezei is azonszerint: mintha soha nem dolgozott volna velük, mintha mindig csak imádságra lettek volna összetéve. Fehéren, mint egy szobrászalkotta remek, pihentek kebelén. Megifjodott arca a hitét, kezei a lelkét láttatták velünk. Mustármagnyi hitét, amelyben felnevelt, imádságos lelkét, amelyből az önzetlen jóság, a teljes tiszta szeretet sugárzott ránk több mint egy félévszázadon keresztül. Megtanított az élet legfelségesebbjére: a Hit Keresztjébe fogódzva élni. Mert vannak emberek, — mondotta — akik a bűn keresztjébe kapaszkodva élik le egész életüket. De ti ne úgy éljetek. O, aki kilencéves korában anyai árva maradt, azt kérte Istentől, amikor anya lett, hogy mi ne maradjunk árván. Életünk minden napját velünk együtt töltötte. Csak nékünk élt. Csak értünk élt. Ezért lehetetlen nem érezni a hiányát. Nálunk családi tradíció, hogy fehérben, a szentek öltözetében, térnek örökpihenőre az elköltözőitek. Anyám is fehérruhában, fehér főkötőben a fején költözött el ama jobb és szebb Hazába. Utolsó kérését tovább adom, mert úgy érzem, nemcsak nekünk szólt, hanem minden keresztyénhez is. “Mindig hittel imádkozzatok, akkor megsegít az Isten. Nem vagyonnal, hanem erővel, egészséggel, békés elmével és nyugodt szívvel. Mert ezek az élet legdrágább vagyonai.” S amikor ha megtelik szívem az árvaság nehéz, fájó könnyeivel és kívánva kívánom kisírni magamat, míg elönti szemeimet a könny, felcsendül lelkemben Anyám hangja: “Ne sírj, kis lányom, nyugodj meg, ennek így kell lenni.” És “ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorúltabbak vagyunk. Ámde Krisztus feltámadott”. “Mi is feltámadunk!” Letörlöm a könnyeimet, de az érzést, hogy fél vagyok, mióta elment Édesanyám, nem tudom kitörűlni a szívemből. Szomorú az én lelkem mindhalálig. Igen, Ő él és mi is élni fogunk — ha hiszünk. Ha csak mustármagnyi hittel is, de kételkedés nélkül hiszünk. Legyen áldott mind az az Édesanya, aki ilyen hitben neveli fel az ő gyermekeit. Mert “aki a Felségesnek rej tekében lakozik, a Mindenhatónak árnyékában nyugoszik az.”
