Bethlen Naptár, 1951 (Ligonier)
Szépirodalom
BETHLEN NAPTÁR 39 Az óriás Díszlobogó a dobogó, Száz tagból áll a zenekar, Percen a bot, a zaj halott, A csend a szívbe mar. A karvezér, egy gall, beszél, Rá tízezer lélek figyel: “A harci marsok versenyét Ma néptaps dönti el.” Fölzengenek a nemzetek Indulói a húrokon, Őrjöng a nép, magába tép, Kivált ahol rokon. Most gall indúló ostromol, Láng csapdos vért, szemet, szivet, A népsereg vad fergeteg, Habostromolt sziget. Lassan kihal a népvihar, Uj figyelem feszül, dagad, Rákóczi jön, mint vízözön, Utolsónak maradt. Zeng-zúg a kar, lélekbe mar, Kuruc porol, labbanc lohol, Feláll a nép, harctűzben ég És lábával dobol. Előbb a gall, mint diadal, Hegycsúcsot ért, nyakat szegett, De most helyéből a kuruc Kilökte a hegyet. Végső volt, de előre tolt Egy marsot a népzivatar, Kardján ha vér, fején babér, Annál szebb, mert magyar! “Magyar, magyar! - kiált a gall - Világszerin’ tisztelt, kegyelt, Vérforraló ütemre mit Honfitársam szerelt.” E szóra támad hirtelen Egy megdöbbentő szív-csoda, Mit a tömeg, ifjú, öreg, El nem felejt soha. Egy őrjöngő dal-úttörő, Fajtát, hazát ki lehazudt, Most felriad s mint kerge vad A dobogóra fut. Mint égre tárt kereszt, ha vált Nyáresti pírban színeket, Élő kereszt, figyelmet esd, Kacag, sír és nevet. Önérzete forgószele Sodorja végzete felé, Szívére tör minden gyönyör, Hogy ő e nemzeté. Bősz ordítás, egy óriás Rombolja, döngeti belül: “Én is, én is!....” de összerogy És holtan elterül. Csak ezt akarta mondani: “Én is, én is Magyar vagyok!” De szót szakaszt s széttépik azt A ránőtt karvalyok. Az ős Gigász el nem hibáz, Mikor bírókra kél veled, Erő, teher a földre ver, Szíved belé reped. Szabó László
