Bethlen Naptár, 1950 (Ligonier)
Vasváry Ödön: Emlékezés dr. Ujlaki Ferencnére
90 BETHLEN NAPTÁR hallottam utoljára. Sokan voltak ott akkor, a High School nagytermében tartott ünnepélyen és bizonyára sokan emlékeznek erre az énekre: “Bár térhetnék haza....” Egyszerű magyar alkalmak keretein messze túlemelkedő percek voltak — hiszen vele együtt mi is csak alig sejtettük, hogy voltaképen mit kaptunk: a legművészibb, legtökéletesebb éneket, ami amerikai magyar alkalmon valaha elhangzott. Hangja olyan csodálatos szép, olyan kristálytiszta, olyan mély zengésű volt, hogy párját a világhírtől visszhangzó koncerttermekben is aligha találnék. Akik hallották, tudják, hogy ez nem túlzás. A kincs azonban ott maradt otthona falai között és egy néhány magyar templom áhítatos gyülekezetének soha el nem múló emlékezetében. Soha nem fitogtatta, soha sem próbálta kiaknázni: Isten örök dicsőségét akarta szolgálni ezzel is, amint szolgálta egész életével. Jutalma az volt, hogy segítette a szíveket Istenhez emelkedni. A tisztán csengő kacagás és az Isten felé szárnyaló ének mellett életének harmadik nagy kísérője az imádság volt. És mert egész élete imádságban telt el, mert a nehéz betegség szenvedéseit is az imádság balzsama tette elviselhetővé számára, ezért a haláltól sem félt. Tudta, hogy az Atyához megy, akit élete tiszta derűjével, éneke szárnyalásával, az egész lényét átható jósággal és szeretettel szolgált egész életén keresztül. És ha fájt is, hogy itt kell hagynia mindazt, ami számára a földi életet és annak csöndes boldogságát jelentette, épen akkor, amikor minden nagy kötelességét elvégezve, a boldog nyugalom esztendei következtek volna, — imádságos lelke nem félhetett az Atyával való találkozástól. Eltűnt a kacagás, elhallgatott az ének, — de az imádság és annak vigasztaló ereje nem múlt el. Ott volt vele mindaddig, amig szemét az utolsó álomra zárta. Washington legrégibb temetőjében pihen, egy hatalmas fa ágainak ráboruló árnyékában. A lombok között még megcsillan a nap sugara, messziről játszó gyermekek kacagása hallatszik és néha énekszó foszlányait is odaviszi a szellő. Az eltűnt földi élet drága kísérői íme, eljutnak a csöndes sírhoz is, az imádsággal együtt, amely sírnál sűrűn megjelenő szívekből buggyan ki. Aki pihen, nincsen egyedül. Áldott életének hű társai mind ott vannak vele.
