Bethlen Naptár, 1950 (Ligonier)

Szépirodalom

BETHLEN NAFTÁK

149

Aztán ballagtunk tovább a puszta felé.

Én Sanyival mentem hátul. Beszélgettünk. Mondtam is neki, hogy olyan nagy városban, mint Pest, semmi sem lehetetlen. Olthatatlan vágyat éreztem, hogy valamikor én is megismerhessem azt a várost. És ugyanolyan lelkesedéssel beszélhessek róla, mint ahogy Laci beszélt, miközben szaporáztuk lépéseinket a puszta felé. Rohamosan teltek a percek, késő délutánra értünk a pusztára.

Másnap rendes alkalmazottjai lettünk a rettenetes hirü gazdának.

* * *

Nyolc év szaladt el azóta. Nyolc kemény esztendő. A kenyértelenség, a kilátástalanság elsodort bennünket szerte-szét a nagyvilágban. Virág Laci azóta katona is volt és eltűnt valahol, hirét sem tudják. Péter Sanyi fiatalon, alig tizenhét éves korában meghalt. Nem birta gyenge tüdeje a cigarettát, a hajnali robotot. Ott fekszik valahol a falusi temetőben, ahogy Írták a múltkoriban, a spiritiszta Balog sírja közelében. Határozottan a cigaretta ölte meg — azt beszélik.

Mókus Feri hordár Pesten.

A napokban találkoztam vele, ahogy cipelte izzadva az egyik utas nagy fehér gyékénykosarát. Azt mondja, jól keres. Villamosra vártam s ő is a villamoshoz igyekezett. Keze durvább lett, nagy bütykös ujjai, ahogy megsimitotta a homlokát — mint valami halt facsonkok, feketék, üszkösek. Ahogy kezet fogtam vele, kicsit feszengett s nehezen válaszolt. Olykor végignézett olajos ruháján, zavarodott volt a tekintete. Időnként megemelte kopott hordársapkáját, hogy alágyürje fürtös, zsíros hajgubancait.

Beszélgettünk. Először a családról, azután a faluról, az emberekről, akiket közösen ismertünk. Felengedett, a városról már úgy beszélt, mint aki mindig itt élt.

— Tudod — kezdte kicsit bizonytalanul az első tegező szónál — itt jobban lehet keresni. Az a napszám, amit otthon kerestünk, még petróleumra sem volt elég. Gondoltam, itt jobban berendezhetem az életemet. Évenként többször hazautazom, hozok valami ennivalót, aztán igy éldegélek. Mert . . . sok mindenen mentem keresztül én is . . . No de hagyjuk ... A múlt héten voltam otthon . . . Még ez is abból van — mutatott egy darabka fehér kenyeret.

— Na, ha nem utálod, — mondta pirulva, ahogy olajos kézzel nyújtotta felém a kenyeret. Törj belőle . . . !

Törtem belőle egy falatot. Néhány pillanatig néztem a falatka kenyerét, amit onnét hozott, ahonnét én is elkerültem valamikor. Annak a tájnak a lelke, a homokos dombok, az agyagos szigeti holdak lelke van ebben a darabka kenyérben.