Bethlen Naptár, 1950 (Ligonier)
Szépirodalom
118 BETHLEN NAPTÁR Úgy jártok itt, mint másvilági lények, pirosán, frissen és legényesen s mint gyémántszem az avúlt foglalatból, szemetek csillog vígan, fényesen. Szavatok régi, ódon, mint a zsoltár, de mint az óbor, csupa íz, zamat, kacagtatóbb a szátokból a tréfa és szebb a dal, mert mélyebbről fakad. Vagytok még egynéhány an, régi vének, kikben több, mint bennünk, az ifjúság, mosolygó, huncut, hetyke-bölcs legények, kedves, aranyos, öreg bácsik ák! ÁLDOTTAK, AKIK LEHAJOLNAK Egy fillér villant rám a porból: — végy fel, ha kevés is vagyok! S ott hagytam. Messzebb nézek én, mit ér nekem fillérnyi fény, mikor hívnak a csillagok! S már tudom, kár így tovamenni, sok kis fényt otthagyni vakon. Ó mennyi kincset lép át, ki csak rohan, (se hall, se lát) mértföldet lépő lábakon. Áldott az, aki le-lehajlik, ízlelgeti a perceket, egy-egy virágot felemel, s örül, ha egy fillérre lel, mikor gyémántot keresett. Ó hajlott hátú milliók, ti milliószor görnyedők! Közietek egynek sincs neve, s veletek van a föld tele, otthonok, gyárak és mezők! Anyák, kiket egy cérna, tü, vagy egy gomb százszor hajolni késztet, ó hányszor görnyedtek azér’, ami egy fillérnyit sem ér, ki fog majd megfizetni néktek?
