Bethlen Naptár, 1950 (Ligonier)
Szépirodalom
116 BETHLEN NAPTÁR Te töltőd meg a földet gyötrelemmel s így válik el, hogy ember-e az ember?! — Áldott a hegyed, ha szívbe törött is és áldott vagy te a gazok között is, mert te simultál, növények pogánya, koronaként az Isten homlokára! * ❖ * Hangja líraivá válik, egy fuvalom lesz, ha a család gondolatához nyúl. Ez az érzés egész lényét betölti és a legszebb gondolatokban nyer kifejezést az élet isteni értelme: RAB Az éj, a sötétarcú börtönőr körülvette s őrzi a házat. A hold a lehúzott redőnyön át csíkokkal festi tele a szobát. Csíkosak lettek a bútorok, falak, csíkos rajtam minden rúhadarab s fekszem a forró éjszakában csíkos ruhában, akárcsak börtönében a rab. Rab vagyok: börtönöm a házam, nem futhatok vígan az éjszakában. Börtön a tisztes szegénység, a Nincs: sovány erszény a legnagyobb bilincs! És börtön a józanész, amely azt súgja: a pénz okosabbra kell. És börtönöm az asszony és a gyermek, kiket felvettem áldott, szent tehernek s akik szívembe fogóznak bele s magukhoz kötnek, mint fát a gyökere ... Kint zene zeng és lángot vet a mámor, száz hang hallik ide az éjszakából. A parkban bókolnak a ciprusok, árnyukban vér gerjed és szenvedély súsog. A zene körül szédült forgatag, sok bomlott asszony most csal és — kacag. Lányos anyák és anyátlan leányok, unt gazdagok és szerencsebetyárok isznak, dalolnak, csalnak vad gomolyban s a szívükben ... halálos unalom van!
