Bethlen Naptár, 1949 (Ligonier)

Szépirodalom

BETHLEN NAPTAR

95

BIMBÓFAKADÁS

ír la: Haranginé Juhász Antónia

Csendes volt még a város. Hallgattak az utmenti fák és hallgattak a becsukott ablakok. Ködös volt a levegő, zöld szagu, friss szagu, gyermeteg, álmos és álmositó.

Az autó bekanyarodott a Szent József kórház hátulsó kapujához.

Mielőtt átléptem volna küszöbét ennek a komor, szögletes külsejű nagy épületnek, egy pillanatra körülnéztem. Bimbó, rügy, a természet nagy, tavaszi akarása, még összezárt, gyöngezöld levélkék a bokrokon és rozsdás kis bogyók az ágak hegyén.

Csak sejteni lehetett, hogy itt készül valami, a tél fehér szine után olyan élénknek tetsző, finoman vidám színek hallgatagon, mint egy-egy hatalmas Ígéret, — úgy hatott reám. El is felejtettem erre a percre, hogy milyen komoly épület kapujában állok. Törpe voltam, kicsi, törékeny milliárdja a hatalmas Mindennek, melynek méhében ezernyi csoda épül, fejlődik, milliárd élet bontogatja selymes szirmát, még erőtelen, de máris Elet...

Hűvös volt és komor a zöld hajnal, de én úgy éreztem, minden mosolyog, mint én, mindenki és minden boldog körülöttem.

De az ilyen nagy pillanatok, melyek egészen elkövetelik látásunk s a szivünk dobbanását — mindig rövidre szabottak. Az élet adja igy, s nékem is el kellett fogadnom.

S amint mögöttem becsukódott a nagy kapu, a törpéből — úgy éreztem — kezdek óriás lenni. Ahogy haladtunk a lépcsőn felfelé, minden fokkal nőttem, szinte egész fizikumommal éreztem ezt a fokról-fokra való növekedést s mire a folyosó végére értem, szinte csodálkoztam, miért nincs oda Írva: Óriások osz- De csak ennyi állt a folyosó falán függő táblán: Maternity. — Szülészet.

Köröskörül mindenütt csak fal... fal, fehér fal, amerre néztem. Börtönben éreztem magam, melyen az sem változtatott, hogy a fehérbe öltözött, mosolygós ápolónők olyan kedvesen forgolódtak körülöttem.

Mintha édesanyám hangját hallottam volna nagyon messziről.

Csodálatos az emberi élet. Apró mozaik-emlékeink egybemosódnak az idő forgása alatt, minden uj tavasz uj évet, uj, nagyobb motívumokat épit a másik mellé ... de jönnek pillanatok, melyekben szétporladnak a hatalmas kockák s egy-egy piciny tárgy, jelentéktelen, elejtett szó, eddig fénytelen, utunkat jelző kilométerkő egyszerre csak belénk markol és óriásivá nő lelkűnkben.