Bethlen Naptár, 1949 (Ligonier)
Mosolygások
BETHLEN NAPTAR 115 nepelni. No, nem a maguk költségin, hanem az állam vitet haza s hoz vissza minden ünneplő románt, úri hajón, ingyen. Csakis az lesz a dolga az ilyeneknek, hogy majd Bukurestben egyikük egy román zászlót, másikuk egy csillagos ámerikait hordozzon a felvonuláskor. Lássák az odavalósiak, hogy az ámerikai románok is ugyanvalóst szeretik az édes hazát... No. mikor ezt hallám, mondok Böjté komámnak, akivel egy gyárban dolgoztunk: — Hallá-é, komám, ezt a csudát? Jó vóna ingyen hazahajókázni, kicsit széjjelnézni a háztájékán s ismént ingyen visszahajókázni! — A’ jó, — mondta szomorúan a komám —, de hallá keed, hogy csak románoknak lehet! — Semmi az nekem! — vágom én vissza rá, — mert Albu vagyok én. Ez pedig románul is név, nemcsak székelyül. Azt jelenti arrafelé: fehér. Hát tudja meg keed, hogy én most román leszek, egész addig, amíg ingyen visszatutaj óznak keedhez! ... El is hitték, instálom, haza is hoztak, egy hete, itthon vagyok s jövő kedden indulok vissza Amerikába, ha az Úristen őszentfelsége is javallja. A püspök alig láthatóan elmosolyodott. Aztán hirtelen felcsattant: — Melyik zászlót vitte maga a felvonuláskor? — Csakis a csillagosat! — jelentette nevető szemmel, komolyan a székely. A püspök enyhültén bólintott. De aztán ismét elkomorodott: — S ezt a szép eszét, amivel az Úristen megáldotta, most itthon arra használta fel, hogy a szegény tiszteletes úr ellen izgassa a felebarátait? Ezért igazán kár volt hazajönnie, fiam! — Ne tessék ilyet mondani! — szörnyüikcdött Káruj. — Nem izgattam én senkit ellene. Csak hallottam a nagy veszekedést köztük s ebből rájöttem az igazságra. Csakis az igazságot mondtam én itt meg az embereknek ... IJgy van-é? — Úgy! — vágtak rá a fejükkel valamennyien. — Hadd haljam én is: mi az az igazság? — pillantott körül a püspök. Albu Káruj felemelte a mutatóujját s áhitatosan suttogta: — Az, kérem, csakis ennyi: a falu nem költözik el! A panaszosak egyszerre, zúgva helyeseltek. — Igaz-e, kérem alássan — tette fel Káruj a kérdést a püspöknek —, hogy a falu semmiféleképpen el nem költözhetik? A püspök megdöbbenve meredt reá. Egy pillanatig mélyen gondolkozott. Aztán komolyan mondta: — Igaz. A falu régebben van itt, mint a tiszteletes úr. És tovább itt lesz, mint ő, meg soksok utóda. így kellene lennie. A falu, úgy látszik, nem költözhetik el. De a tiszteletes úr negyven évig jó papjuk volt. Most is jót akart, a kötelességét teljesítette. De maguk félreértették, megbántották. Öreg ember, indulatos ember. Maguknak kellett volna
