Bethlen Naptár, 1948 (Ligonier)

Szépirodalom

BETHLEN NAPTÁR

65

... Kemény, fekete sziklákat verdesett az az eskü. Sorsunk kemény, fekete szikláit.

Kossuth mélyet sóhajtott. Szemét fölemelte az égnek.

Mögötte Fülöp barát összekulcsolta a kezét és azt mondta:

— Ámen!

* * *

Pest felé mennek. Két napja már. Vidáman, pántlikás kalappal. Van közöttük barázdásarcu férfi, hetyke legény, tejfölösszáju gyerek. Mindenféle. Akadt közöttük fehérszakállas aggastyán is.

Mért nem marad az ilyen gyerek az anyja szoknyája mellett?

Mért nem búvik az ilyen öreg a kuckóba?

Szegény zsellér, módos gazda, úriember, csavargó, gatyás paraszt, mándlis nemesember, mindenféle rend és felekezet.

Hová megyen ez a furcsa karaván?

A vezérük, aki elől halad, kezében magasra emelve a pirosfehér-zöld lobogót, barnacsuhás ferencesbarát. A nyakába akasztott zsinóron régimódi görbe fringia lóg.

Fülöp barát!

Egyik-másik ember vadászpuskát visz a vállán. A többinek csak kasza, vagy vasvilla jutott. Akinek van szerető édesanyja, kedves mátkája, gondos felesége, annak a tarisznyája meg van tömve hamuba sült pogácsával, jófajta szalonnával, fehér cipóval. A szegényebbje, az árvábbja beérte feketekenyérrel. Úgy meg vannak rakodva, mintha nemcsak Pestig akarnának masírozni, hanem nagyon messze, messze útra indulnának.

... Bizony-bizony, egyik-másik talán olyan messze útra indul, hogy sohase tér vissza kicsiny falujába, édes jó szüléjének, hü feleségének, szép mátkájának kebelére.

Fölöttük, mintha velük masírozna, nóta száll a levegőben, mint a szellő.

Uj dallam, vérpezsdítő, harcbaküldő ének. Száll fölöttük a levegőégben, kiterjesztett szárnyakkal, mintha terelné, hajtaná, űzné őket előre, előre, ismeretlen sorsuk felé:

Kossuth Lajos azt üzente:

Elfogyott a regimentje!

Ha még egyszer azt üzeni,

Mindnyájunknak el kell menni!