Bethlen Naptár, 1948 (Ligonier)

Emlékezzünk

BETHLEN NAPTAR

57

S tovább már ketten harcolnak, ő és a zászló. Kint, a harcok mezején lengeti a szél a hímzett selymet, egy-egy reápillanatástól erősebben markolják meg a kardot a már majdnem lankadó katona-kezek. Biztat, bátorít a lengő zászló, mig ő marosmenti birtokán bujdosó honfiakat rejteget. Mosolyt, békességet csal kedves gondoskodásával a borotválatlan arcú, rongyos öltözetű menekülők leikébe.

De Bécsben megirigylik ezt a mosolyt.

... A gyertyák fénye megremegett s egy pillanatra árnyékba borult a fogolynő arca. Vállán remegés futott át s körülnézett:

— Mindez miért? A félévi szörnyű magány, nyomorult fekhely, fülledt levegő s keserves eledel... Hol itt az igazság?! —

Megtörtnek látszott, mintha mindjárt összeroppana. S akkor, a túlvilágból, temető sóhaján keresztül hallja tisztán, töretlenül édesanyja szelíd hangját, amint a kis rácsos ágynál ülve tanitgatja:

— Ő az Igazság és az Élet...—

S már nyugodt volt, szeme se rebbent, midőn a szerb százados keményen az asztalra ütött:

— Rebelliseket nevelt! —

Aztán néki kellett szólnia.

— Ez eleitől végig hazugság. —

Mint igazságot osztó, rettenhetetlen istennő, úgy állt a fekete ruhás, védtelen, gyönge nő, alacsonylelkü bírái előtt. Válla kissé meghajlott, de látszott, hogyha összébb is lehet roskasztani, el nem törik, akár az acél rugó.

Az egyik gyertya csonkig leégett, utolsó, hattyú-lángját Teleki Blanka szemébe csapta s tisztán látszott, amint a büszke szem szikrát vetett.

Az ítélet elhangzott mégis. S a vibráló lidércfényben lassan kirajzolódott Kufstein vára.

Csend volt. A fekete asztal eregette a sötétséget s ott künn, az alkony és az este lassan összeölelkezett.

S a márciusi szél altatgatta a gyönge palántákat — a vastag falon túl. Harmatával csókolgatta a nemrég kibújt levélkéket.

Mindig közelebb lépegetett a földhöz a sötétség, maszatos könnyei szétperegtek a bus estében.

Nem történt semmi. Semmi... csak Kufstein várába uj lakó érkezett.