Bethlen Naptár, 1948 (Ligonier)
Bethlen Otthonunk ügyeiről
156 BETHLEN NAPTAR désekkel és a reájuk adott feleletekkel, az uj kezdeményezésekkel. Aztán meg mintha valamennyien azt akarták volna mondani, hogy jó pap az, aki a saját intéseit megfogadja (még ha könnyebb is százat tanitani, mint beállni a száz közé egynek!) A Vasvári Ödön “Lelkészi etika és illemtan” címmel tartott zamatos és humoros, de mégis igen komoly előadása is ennek akart keretet és tartalmat adin. Családi találkozásunknak egyik megható délelöttjét a dr. Csikesz Tibor óhazai beszámolója és az azt követő édes-izgalmas kérdés-felelet áradat tette felejthetetlenné. A testvérek lelkén a különböző nevek és falvak hallása után a visszatérő gyermekkori emlékek misztikuma, abauji, zempléni vagy borsodi ifjúságra, pataki, debreceni vagy budapesti theologizálásukra, szenvedő szeretteikre, az ezer nehézségekkel küzdő barátokra, a vész hullamáival küzdő magyarságunkra való emlékezés úgy áradt el, mint régen őszi puszták levegőegén a vadmadárkiáltás. Minden szomorú részlet ellenére is azonban mily megelevenítő volt hallani Tibor barátunkat, hogy otthon — az országban, mint itt mondani szokták — a homlok komor redőjében, a tekintet fátyolos mélyén, a száj keserű ráncában mégis felfedezhető az a még feltűnőbb, biztatóbb jel is, mely a legyőzhetetlen hitnek a bélyege, sugárzása, azé a hité, mely a halálos szorongattatásban szabadítja föl sokszor a legcsodálatosabb belső erőket. Ezeknek a testvéreinknek gondját latolgatta részben a Magyar Református Egyesület vezetőinek későbbi gyűlése is, kik elválaszthatatlan lelki közösségünk, felelősségvállalásunk, segíteni tudásunk és lehetőségeink problémáit tárgyalták meg. Ki tudja, nem innen fog-e egyszer megindulni egy másik nagy szabadságharc, mely egy porhoz és vérhez láncolt népet igazán felszabadulttá, lélekben is igazságban szabaddá fog tenni. A csaknem minden időmet lekötő konferenciák közben azonban arra is időt szakítottam, hogy azokat is meglátogassam, kikért a Bethlen Otthon elsősorban épült, azaz létesült: öregeinket és árváinkat. Elmodhatom őszintén, hogy akik ide kerültek, a legjobb helyre jutottak. Fent a dombon, az öregek hajlékában már belül is olyan a csend, mint kívül a szabadban. Azoknak a békessége ez, kik megfáradtak és már közelebb vannak Istenhez is. Gondjukat pedig az az intézmény vette át, mely küldetésének, egyik létcéljának vallja a velük való testvéri törődést. Több idősebb volt lelkipásztor testvérünk fellelhető köztük, akik a lelkek gondozását is végzik, a mindenkori krisztusi szolgálat örömével.
