Bethlen Naptár, 1945 (Ligonier)
Szabó László: A hűséges pásztor
BETHLEN NAPTAR AZ 1945-IK ESZTENDŐRE 45. OLDAL és hatalmas Egyesületünk megelégedésére, tetszésére és dicsőségére. Alázatos lelke csak barátokat szerzett, úgy, hogy ellenfeleit vagy egykori ellenségeit is lefegyverezte, — sőt finom modorával, szelíd lelkületével és mindent megbocsátó szeretetével a büntetésre méltót is az irgalom palástjával fedezte be. Társadalmi érülközéseiben, ha volt is jellemének némi elhajlása, vagy talán ingadozása is, de az isteni bástyán, ahová őrállóul állította Jakab apostol Krisztus parancsára, rendíthetetlen hittel, szeretettel és buzgósággal megállóit, úgy, hogy szeretetintézményeink az ő kardjának és vakoló kanalának köszönhetik azt, hogy ezek ma az amerikai magyarság köztiszteletének és megbecsülésének osztatlan tárgyai és növekvő büszkeségei. NÁNÁSSYNAK Pál hívta el nagy fényözönben, S ő válaszolt: Készen vagyok! Rá figyeltek büszke szemükkel Az ős debreceni nagyok. Hivta Páris, Edinburgh, Bázel, Szárnyán vitte Kálvin hite, Mig Mestere — kezénél fogva — Hullámokon tette ide. Itt sok hányattatása közben Jakab leikébe öltözött, Pásztor botját uj vándor bottal Kettőzte meg könnyek között. Könnyet törölni az tud híven, Ki maga is könny-árban ül, Kinek szivén ezer csalódás Rontó bánata hegedül. Óh, Perth Amboy, Chicago, Youngstown, Láttad az ékes szónokot, Hogy mennyire Krisztustól kapta A vándor- és pásztorbotot. Én is láttam ifjú korában És harcban is álltam vele, De egyhitü, vitézi tornán Megtisztult lovag-fegyvere. És most letört, öreg Barátom, Sorsunk bármilyen szomorú, Ne félj, ifjak leszünk mi ottfent, Vár a megígért koszorú. Szabó László De amig ide jutott, jaj! valóságos mintaképe annak, hogy mi a “szentelt fájdalom” nemzetsége vagyunk. Az a felmérhetetlen teher és felelősség, melyet vállain hordozott, nincsen arányban azzal a szegényes kenyérrel, amelyet kapott.... Öszszeroskadt a teher alatt — panasz nélkül, mint a pálma, — és jutalma lett a roncsolt test, a törékeny cserép, melyet fentart az az isteni láng, mellyel az angyal ruházta fel, mikor bölcsőjébe tette; s a fájdalom, belső könny, csalódás, de ezeken keresztül az elévülhetetlen siker ragyogó leplével takarta be. Felőröltetni, magát megáldozni, tűrni és a méltánytalanságot magába fojtani senkise tudta úgy, mint az élettől megviselt Nánássy. Ennek pedig az a titka, hogy sohasem vette le szemét Nagy Mesteréről, akihez szégyennel hasonlította a maga szenvedését, akitől ezt az újjászülető választ nyerte: “Elég neked az én kegyelmem!
