Bethlen Naptár, 1945 (Ligonier)
Uttörő lelkészek Amerikában
150. OLDAL BETHLEN NAPTAR AZ 1945-IK ESZTENDŐRE Az úttörő lelkészek munkája nem volt könnyű. Abban az időben kezdték az amerikai szolgálatot, amikor a magyarországi református egyház hitélete az apály szomorú korszakát élte és talán csak a Felvidékről került népünk tudta legjobban megőrizni liberálizmusáról és racionálizmustól mentes ősi, nemes hitét. Ide vándorolt magyar reformátusaink nem kívántak Amerikában letelepedni és Magyarországba készültek vissza. E miatt nehéz volt őket rendszeresen fizető egyháztagoknak megnyerni. A gyakran hangoztatott el ez volt: “Nemsokára hazamegyek és különben is otthon fizetek birtokom után egyházi adót”. Eszembe jut egy mulatságos eset. Egy presbyter kíséretében Whitingon látogattam a reformátusokat és buzdítottam őket, hogy legyenek rendes egyháztagok. Egyik atyánkfia épen az udvaron tehenét fejte, amikor kérésünket előadtuk és elutasító válasza a fenti volt. Kisérő presbyterem türelmetlen lett és igy válaszolt neki: “Maga nem akar egyházhoz tartozni? Hát mihez tartozik Amerikában? A tehenéhez?” Dacára az ilyen természetű akadálynak, úttörő lelkipásztoraink egyházakat szerveztek és templomokat építettek vallásos népünk támogatásával, amely lassankint szépen megtanulta, hogy állami törvények kötelező hatálya nélkül is önkéntes áldozatot kell hozni az egyházért. Arról szó sem lehetett abban az időben, hogy az amerikai boríték-rendszert vezessük be és csekély dollárokban volt megszabva az alacsony egyháztagsági dij. Ez maga után vonta azt, hogy mulatságokat rendeztek az egyház javára annyival is inkább, mert ezek a régi időben alkalmat adtak szétszórva élt magyar népünknek arra, hogy egymással a templomon kívül is találkozhassanak. Azt mondanom sem kell, hogy ezek az összejövetelek nem voltak szesztől mentesek és sokszor a lelkészeknek kellett a rendőr szerepét betölteni. Az első lelkészekre nagy munka várt. Egyházközségeiken kívül a nagyobb magyar telepeket is felkeresték és mindannyian utazó, miszszionáriusi szerepet töltöttek be. Az Ige magyar nyelven zengett Vermont államtól Illinoisig és Michigantől délre le, Floridáig. Azok a későbben jött lelkészek, akik az úttörő papok munkáját kritizálni szeretik, gondoljanak arra, hogy nagy akadályok dacára egyházközségekbe tömöritették népünket s templomokat, parókhiákat építettünk az utódok számára. Beismerjük, hogy munkánknak voltak fogyatékosságai, de az egyházi élet hol és mikor tökéletes? Hadd álljon itt életben levő úttörő lelkipásztorainknak rövid életrajza. Magamról nem írok külön, mert az Amerikai Magyar Református Egyesületnek 1944 junius havában tartott konvencióján rólam megemlékeztek és életrajzom vázlata — Szabó László lelkész-társam tollából — a naptár más helyén olvasható. N. L.
