Bethlen Naptár, 1945 (Ligonier)
Két arannyal himzett szó a fejedelmi zászlón
BETHLEN NAPTÁR AZ 1945-IK ESZTENDŐRE 123. OLDAL te végigvonult az utcákon, a már karácsonyi díszbe öltözött házsorok között mindenütt önfeledt ujjongás fogadta őt. Soha nem hallott erővel tombolt a néptömeg. Nemzeti dalok melódiái zúgtak boldogan. Mindezekből azonban a Fejedelem semmit sem hallott. A- mig a tömeg magánkívül tombolt, azalatt ő lelki-füleivel unasuntalan egy zsoltármelódia hangfoszlányait hallotta csupán: “Az embereket Te meghagyod halni, És azt mondod az emberi nemzetnek: Legyetek porrá, kik porból lettetek!.....” Az egyik templom-tornyon az éjjeliőr éppen akkor kiáltotta az órát hangos, harsány hangon, az ősi versszöveggel: “Jó emberek, tiz óra! Soká lesz még virradóra! Tűzre, vízre vigyázzatok! Igazság utján járjatok!’’ Amint az éjjeliőr észak, kelet, dél, nyugat mind a négy tája felé belekiáltotta az éjszakába az azonos szöveget, újra és újra harsogott visszhang visszaverődve a közeli dombokról: "Tűzre, vízre vigyázzatok! Igazság utján járjatok!’’ A lovascsapat a Fejedelem házához érkezett. Bocskay csendesen szállott le lováról, feltekintett a tej-utra, amely mint egy fénycsóvából épült mérhetetlen hid húzódott végig az egész égbolton, s azután Bethlenhez fordulva, jelentőségteljes szavakkal mondotta: “Gábor! A ‘Hadak Útja' ma éjjel fényesebb, mint máskor. Ha hosszú útra kell elindulnom..... állj helyettem a vártán! Tűzre, vízre vigyázz!” “Fejedelem, úgy lesz, miglen Isten éltet!” jött a suttogásszerü, ünnepélyes válasz. Azután a nagy Fejedelem, a legigazibb és legnemesebb ember, eltűnt a kapunak boltívei alatt. Az éles szél kibontotta a lovascsapat zászlaját, s olvashatók voltak az arannyal-szőtt betűk “Pro Deo et Libertate!” Ott állott ifjú Bethlen Gábor, mint egy mozdulatlan szobor néhány pillanatig. Alvinczy szemeit imára csukta. Bocacius titokban szeméről egy könnycseppet törölt le. A bátor hajdúk lovaikon ülve mozdulatlanul és csendben tartották kivont kardjukat, némán és ünnepélyesen, mintegy uj hüségesküt téve. Senki meg nem szólalt. Senki meg nem mozdult. A szél hirtelen zabolátlan viharrá változott. Sötét vihar-felhők borították szempillantás alatt az egész széles égboltot, mely egy néhány perei el azelőtt még úgy telis-teli volt a gyönyörűen világitó, csillogó, boldog, kicsiny csillagok milliói ’ni.
