Bethlen Naptár, 1943 (Ligonier)
Balogh József: Hangos betűk
80 BETHLEN NAPTÁR szeme elé tárja, de önmagán felül az olvasó értelme elé tárja a hangot.” Mikor vizsgálataimban erre a pontra értem, világossá vált előttem, hogy az olvasás csak abban az esetben lehetett automatikusan hangos az ókorban és a középkorban, ha egyben az irás művelete is az volt. Valóban nehezen képzelhető el, hogy olyan korok, melyek nem tudtak némán olvasni, amelyek számára tehát a betű nem volt egyéb, mint az élő beszéd jelképe, hogy ilyen korok némán Írtak légyen! És valóban a források erre a szokásra, az Írásra nézve is megnyíltak. A hangos olvasás adalékai mellé gyűlni kezdtek a hangos irás bizonyitékai is. Elsőbben Sokrates egy kései életraj z-irójánál, Theodoretosnál találtunk egy meglepő mondatot. A nagy gondolkodó csodálatos gyakorlatlanságát és ügyefogyottságát jellemezve azt írja, hogy “valahányszor Sokratesnek valamit írni vagy olvasni kellett, dadogott, miként a gyermek.” Nem kell magyarázni, hogy ennek a mondatnak csak akkor van értelme, ha minden irás, minden olvasás fennhangon folyt. Petronius Satyricon-ában, ebben a pompás és derűs római regényben, leírja, miként alkotott egy ókori poéta. — Hajón vagyunk, éjszaka, szörnyű viharban, félő, hogy a hajó elmerül, páni a félelem, mindenfelé. A regény két alakja — akiknek az életét csak az imént mentették meg a hajón átcsapó hullámoktól — a kapitány fülkéjében megtalálja harmadik társukat, a költőt. Üvöltve költ és annyira elmerül ebben a szenvedélyes deklamációban, hogy látszólag semmit sem tud a borzalmas veszedelemről. Petronius igy ir: “Szokatlan mormolást — murmur — hallunk a kapitány kabinjából, mintha kitörni akaró vadállat bőgése volna. Nyomon követvén a hangot, megtaláljuk Eumolpust, amint ott ül s óriási irattekercsre rója a verseket!” A mormolás, murmur, kisérte az ókori olvasó irását-olvasását és önként értetődik, hogy a hangosan olvasók e moraja nem egyszer szenvedhetetlenné tette régi korok életét, különösen kolostorokban, könyvtártermekben, iskolákban... A csend keresztény-szerzetesi eszményével ellentétben állt a rétori szép szó kultusza, — nem lehetetlen, hogy maga ez a középkori egyházi ideál — a silentium és pax — éppen a hangot szerfelett élvező pogánysággal való ellentétből bontakozott ki. Rendkívül érdemes megfigyelni, hogy az ókereszténységnek azok az irói, akik természetesen még a hangzó szó, az akusztikus élvezet, a fennhangon olvasás és irás hagyományaiban nevelkedtek, mi
