Bethlehemi Hiradó, 1970. július-október (48. évfolyam, 27-44. szám)
1970-07-30 / 31. szám
' 8. oldal BETHLEHEM HÍRADÓ Thursday, July 30, 1970 Régi magyar diákzendülé* Ma: VASVÁRT ÖDÖN A mai amerikai élet egyik legszomorubb tüneménye az a scik diákzendülés, amelyek már régen tulmentek a határon, amihez a régi diákélet ilyen természetű eseményeinél szokva voltak. A diákok mindig és mindig hajlandók voltak időnkint komoly tüntetésekben részt venni, de ezeknek mindig politikai hátterük volt és a fiuk (mert akkor még leánydiákok alig voltak a főiskolákon), inkább sportszerűen űzték őket. “Gyerünk tüntetni” — közönséges jelszó volt ez és mentek, bár sokszor azt sem tudták, hogy miről van szó... Vasváry Ödön Volt ezeknek a diákmozgalmaknak egy másik nagyon jelentős jellemvonásuk is: sohasem irányult a saját iskolájuk ellen. A régi diákvilág valósággal bálványozta az iskoláit: Alma Materinek, életet, kenyeret adó édesanyának hívta. Nem .akadt soraikban soha egy sem, aki kezet vagy pusztító fegyvert mert volna emelni ellene. Az amerikai diákzendülések éppen ebben különböznek a régiektől: az itteni diákság egy része odáig süllyedt, hogy a saját iskoláit rombolja le, égeti fel, professzorait kirugdalja szobáikból, évtizedeiken keresztül gyűjtögetett tudományos jegyzeteiket, könyveiket összetépi, bútoraikat összetördeli, rombol, pusztít, gyújtogat, sőt, gyilkol is! Én magam nem emlékszem, hogy valaha is olvastam, vagy hallottam volna hasonló esetekről magyar főiskolákkal kapcsolatban. Tüntetéseikről, különösen az elnyomatás korszakában, tudok, de azokban az egész nemzet fájdalma nyilatko-Anglia és a Commonwealth országok között egyre feszültebb a légkör. A Commonwealth országokban valóságos zendülést okozott az a körülmény, hogy az angol kormány elhatározta: uji'akezdi az úgynevezett “védelmi jellegű” fegyverek szállítását Dél-Afrika számára. * * * Junius hónapban lassult az infláció üteme az Egyesült Államokban — közölte a munkaügyi minisztérium statisztikai osztálya, elismerte viszont, hogy ennek ellenére, júniusban, a fogyasztói árindex 6 százalékkal volt magasabb, mint 1969 júniusában. * * * A libyai kormány államosította az országban élő zsidók és olaszok ingatlanvagyonát. Az olaszok kártérítést kapnak, a zsidók pedig 15 év ■alatt kifizetésre kerülő államkötvényeket. A Libyában tartózkodó nyugati újságírók véleménye: Az intézkedés célja az, hogy az olaszokat és a zsidókat — mindenekelőtt azonban a zsidókat — Libya elhagyására kényszerítse. * * * A brazíliai áradások halálos áldozatainak száma legalább 25, több, mint 3000 személy hajléktalanná vált. * * * A szovjet kommunista párt hivatalos napilapja, a Pravda, vezércikkben jelentette ki: Nem igaz, hogy a Szovjetunió el akarja törölni Izraelt ia Föld színéről. A Szovjetunió mindegyik közelkeleti ország létezését és függetlenségéhez való jogát elismeri — állítja a Pravda. zott meg. A tüntetőket hazafias motívumok mozgatták. Egyetlen magyar diákzendülésről van tudomásom, amelynek politikai háttere nem volt. Ez is három halálesettel járt. Régen történt, még 1834-ben, a magyar történelemnek úgynevezett “reform”-korszakában, az erdélyi kincses városban, Kolozsvárott. Az egyi ktekintélyes ottani polgár fia, Juhász Albert első éves jogász, nagy megelégedéssel fejezte be cukrászdái látogatását és úgy lépett ki az utcára, egy hatalmas tajtékpipával a szájában, ami akkor nagy divatba,** volt a diákság körében. Éppen Hushagyó-kedd napja volt, a farsang utolsó napja, amit akkoriban külön meg szoktak ünnepelni a városban. Lovasok, gyalogosok meneteltek szines felvonulásban a város központi utcáin, amelyek tele voltak bámészkodó néppel. Természetesen diák is bőven volt köztük, lévén Kolozsvár az ország egyik legnagyobb diákvárosa. Sétálás közben a diák egy házhoz ért, amelyben egy tábornok is lakott, s ezért a ház előtt katonai őr állott. Ahogy a katona elé ér, az szó nélkül kirántja a pipát a diák szájából. Juhász Albertnak sem kellett több; úgy vágta pofon a katonát, hogy az rögtön összeesett, magával rántott puskája pedig elsült a levegőbe. A lövés zajára természetesen összefutott a nép és mivel a katonaság fő-őrhelye is közel volt, egykét perc múlva katonák is megjelentek, akik magukkal akarták vinni a diákot. De már akkorára olyan nagy tömeg vette körül őket, hogy nem tudtak keresztül vergődni közöttük. A tömeg szándékosan útjukat állta. Gyorslábú gyerekek azonnal szétszaladtak és megvitték a hírt a különböző diáktanyákhoz. Volt ott “Seminarium”, meg “Convictus”, meg különböző “reformatum” meg “unitarium” kollégiumok, ahol mindenütt diákok laktak. A “Seminárium” ajtaját a felbuzdult diákhad be is törte, ami nem volt nehéz, mert mindegyiküknél ólmos botok, kerítést ledöntő “gerundiumok” voltak. Csatlakoztak hozzájuk az “externusok” is, a künn lakó diákok, meg a polgárság jó része is, úgy hogy becslés szerint legalább háromezer ember volt együtt a tömegben. A néhány katona, aki el akarta vinni Juhászt, tehetetlen volt. Óriási éljen rivalgás közepette sikerült a diákot kiszabadítani a kezükből. Ekkorára azonban a hirtelen kivezényelt katonaság is odaért. A tömeg kőzáporral fogadta a katonákat, a vezénylő tiszt pedig minden további nélkül kiadta a parancsot: Sortüz!.. . A sortüz eldördült, a tömegben hárman holtan estek össze és igen sokan megsebesültek. Báró Jósika János, a királyi főfcormányzószék elnöke, lakása ablakából nézte végig a jeleneteket, majd lemenve, parancsot adott, hogy a katonaság, teljes létszámmal, tisztestül azonnal takarodjék a városból. Az előkerült tábornok pattogni kezdett, hogy a katonáknak egyedül ő adhat parancsot, amire Jósika azzal válaszolt, hogy ő már “expresszus által” értesitete magát a királyt, és minden további felelősséget magára vállalt. A tábornok erre elhallgatott és katonáit a közeli Monostor községbe vezényelte. A további fejleményeket nem ismerjük. A diák bizonyára szabadon maradt, de az eset országos felháborodást keltet, úgy hogy a király Estei Ferdinánd főherceget küldte Kolozsvárra kivizsgálni az ügyet és jóvátenni, amit lehet. Valami nagy eredménye ennek az intézkedésnek se lehetett, mert a főherceg egy szót sem tudott magyarul. A véres eseményt a fenti módon irja le egy régi napló, amelyet egy Bisztray Gyula nevű iró ”----------------Aratás "* V * Irta: MIKES MARGIT Tombolva őrjöngnek a színek, a piros, kék, tömény arany és lángolnak a búzaföldek, a beérés ideje van. Most bókolnak a dús kalászok, most száll zenitjére a nap, íekaszált fü illata szállong és a nép már újra arat. Egy Világcsür vár tárolásra, gyűjti az éltető erőt! és nőnek majd uj aratásra kalászok, jövőt érlelők: ők az élet folytonossága, a mindig ujuló magok, s várnak a betakarításra a mindig éhes holnapok. ANEKDOTÁK Makszim Gorkij pályája kezdetén hányt-vetett életet folytatott. Egy alkalommal, mint csavargó vándormunkást elfogták a zsandárok és börtönbe csukták. Aztán kihallgatásra vitték, felvették a nációnál éj át, s mikor családi neve: Alexej Makszimovics Gorkijt- is kimondta, a csendőrtiszt megkérdezte tőle: — Csak nem maga az a Gorkij, aki elbeszéléseket szokott írni? — De bizony én vagyok — hangzott a válasz. Az irodalmi érdeklődésű csendőrtiszt gondolt egyet s a következő ajánlatot tette: — Jó, ha maga az az elbeszélésiró Gorkij, írjon nekem egy elbeszélést, akkor nyomban szabadon boesájtom. Gorkij egy percig sem húzódozott, tollat, tintát, papírt kért, s röviden el is készült a novellával. A csendőrti3zt átvette a kéziratot, 3 szavát tisztességgel megtartva, szabadlábra helyezte az Írót. Három nappal később Gorkij harsogó kacagással olvasta el novelláját a helyi lap hasábjain — mint a literátus csendőrtiszt eredeti elmeszüleményét. * * * Gorkij, annak ellenére, hogy tüdejét már korán megtámadta a kór, s j eszerint egész életében kúrálnia kellett magát, mindvégig szenvedélyes dohányos maradt. Állapotának egyik súlyos szakaszában orvosa kifejezetten és szigorúan eltiltotta a dohányzástól. Ám Gorkij továbbra is egyilk cigarettáról a másikra gyújtott. — Miért dohányzol ? — kérdezte szemrehányóan élettársa, Maria Andrej evna, mikor cigarettázás közben az irót nagy köhögőgörcs fogta éppen el. —. Ez olyan, mintha azt kérdeznéd tőlem — felelte Gorkij — hogy “miért élsz ?” * * * — Már tudom, miért szeretik az angolok anynyira a teát — állapította meg egyszer Tristan Bemard. — Miért? — Megkóstoltam a kávéjukat. tett közzé, mint “nagyapjának” naplóját, akinek nevét azonban nem mondja meg. A mi számunkra fölemelő az a tudat, hogy a magyar diákok soha sem süllyedtek le a most divatos amerikai diákzendülések színvonalára. A két ország “kultur történetéhez” ez is hozzátartozik.-7 ■ :• ' • <
