Bethlehemi Hiradó, 1970. július-október (48. évfolyam, 27-44. szám)
1970-07-30 / 31. szám
2. oldal BETHLEHEM’ HÍRADÓ Thursday, July 30, 1970 ÓHAZAI ARCOK ÁRVÍZI történet Ismét ott áll a sublót előtt. Most egy törülközőt akart kivenni. Tudta, hogy a felső fiók gombjait kihúzáskor oldalvást kell feszíteni, mert kiszáradt és kilazult mind a kettő és nem bírja el a súlyos fiókot. Megfogta a két gombot és a keze összeköttetésbe került a fiók nehéz tartalmával, a vasalt* keményített damasztabroszokkal, az ugyancsak vasalt és fehér és kemény dunyhahuzatokkal, párnahuzatokkal éa jobboldalt a ritkán használt, nagy, rojtos törülközőkkel. A hátába kissé belenyilalt; amikor kihúzta a fiókot. Legfelül egy rózsaszín törülköző volt, tudta, hogy alatta van egy nagy, fehér. Gondolta, mégis inkább azt viszi most magával. Mást nem vihet akármilyet. Kivette a rózsaszín törülközőt, feltete a sublót tetejére, aztán 'kivette a nagy fehéret, és alányulva vissza-fektette, szépen elsimogatva a rószaszint, s még mindig annak a régi ősznek a képei váltogatták egymást szemei előtt, miközben nekidőlt, — ahogy csak tudott a fióknak, hogy visszacsusszanjon a helyére. Micsoda ősz volt! Száraz, meleg és mekkora termés! Akkor még az egyházé volt az iskola — persze —, és csak a férje tanitott. Igen, ő csak akkor kezdett el uj osztályt, évékkel később, amikor a másik termet is hozzáragasztották az iskolához. Az ágyuszó Várad felöl hallatszott. Most nem hallik semmi? Ki kéne nyitni az ablakot. Kinézett. Az utcán dömperek, teherautók, szinte egymásba érve húztak el, s mind egy irányba, a gátnak tartott. Csak éppen ráemelte a tekintetét az ablakra és éppen csak egy pillanatig kísérte szemmel az utcán egyenletes rázkódással elhúzó vontatópótkocsi-pótkocsi karavánt és abban a pillanatban már hallotta is a dübörgést. “Viszik a követ a gátra” — ezt gondolta s utána azt, hogy ha ennyi követ odahordanak, miért kell akkor mégis elmenni ? A senkinek sem szóló kérdésre előbb Péter fia válaszolt, a tőle megszokott higgadt és tisztelettudó hangon. — Biztonsági okokból, édesanyám — mondta Péter, ezt a mondatot még innen a díványról, az ablak alól, mintha itt ülne és figyelné az anyja tevékenykedését. Végigsimitotta tekintetével az üres díványt. A takaró kopott, barna mintái égtek. A viz egy pillanatig a dívány pereméig ért. Megborzongott. “Lehetetlen” — gondolta. — Nem valószínű, de nem is lehetetlen — mondta Péter ismét. Ezt most annak a pennsylvániai háznak az udvaráról, amelyet ő csak fényképről ismert, s amely előtt a fénykép tanúsága szerint szép zöld pázsit, és a nyitott garázsban két nagy autó látszik. Péter a ház előtt állt, mint a fényképen — a legutóbbin —, kézen fogva tartotta két fiát, az ő unokáit, csak fényképről ismert unokáit, és még egyszer mondta: — Nem valószínű, de nem is lehetetlen. Ő közben már kiért a verandára és beletette a csomagba a törülközőt. Feltűnt, hogy Péter nem tette hozzá a mondatot: “Anyám, Édesanyám.” Ha nem tette hozzá, nem is ő mondta. Minden megvilágosodott. Köpé András mondta az egészet tegnap este, amikor becsöngetett a hírrel, hogy valószínű menni kell majd. Köpe András Péter osztálytársa volt a gimnáziumban és ő is mérnök lett aztán. Nem olyan jó mérnök, mint Péter. A pedagógusok tudják ezt: a java mindig elszármazik, a közepesek viszszajönnek. Mélységesen igazságtalannak érezte most ezt: Köpe András a járási tanács építési osztályának vezetője, Péter osztálytársa; szeretetre méltó volt, ahogy ott állt az iskola kapujában és az imént visszahallatszott szavakat mondta. — Kiönthet bennünket a Körös, András? — kérdezte tőle ő, tegnap. — Nem valószínű, de nem is lehetetlen, Finta néni — ezt mondta. Ő mondta. Ment vissza a szobába. Ismét ott állt a sublót előtt, de most már nem húzta ki egyik fiókot sem. Most nem tudta, mit keres és miért áll ismét a sublót előtt. Csak állt. Egyenesen Péter mellének szegezte a kérdést. — Te mit szólsz hozzá? mondjál valamit, Köpe András azt mondja, nem lehetetlen. Péter mozdulatlanul állt azon a pázsitos udvaron, két lábánál a két kisfiával. — “Mindig pontosan tessék megírni, hogy mit küldjék. Ne azt, hogy mindenéül megvan, semmire sincs Szükségem, mert tudom, hogy mindig csak hiányzik valami.” — Levele sorai hangzottak el, nem a kérdésre válaszolt. — De hát fiam, nekem most el kell menni. Itt marad a ház üresen. Az iskolát elönti a viz. Bejön ide a szobába is. Az imént már láttam, hogy a dívány pereméig ér. Most meg azt látta, hogy a sublót felső fiókjáig ér és befolyik a vasalt ágyneműre. Lassan megsárgult és megbámult a fehér ágynemű a fiókban. ‘ — Ehhez mit szólsz, Péter? — “Mi jól vagyunk, Péterke jövőre iskolába megy, az öccse most tanul meg járni.” Ebben a pillanatban már tudta, mit keres és miért áll ismét a sublót előtt. A levelek! Befőttesgumival összeszoritva ott sorjázott hátul, a sublót tetején a tizenhárom csomó. Minden év levelei külön kis csomagocskákban. Az utolsó, a hetvenes, még nem volt összekötve. Gyorsan, kapkodva összeszedte őket. A még összefogatlanckat, a hetveneseket külön rakta a tetejére. —Nem hagyom itt a leveleid, fiam. A melléig ért a viz. Addig, ahová most a levélcsomagokat szorította. Az ár, a piszkos, sárga ár előtte ugráltatta az egyik csomagot, mint egy kislibát és ő hiába lábolt, küzdött utána a vizben, nem érte utói. Képiró jött szembe, biciklit tolt, mint mindig, odaadta. — Mi ez, tanító néni? — A fiam levelei. —- Nem ázott le róla a tinta? — Remélem. Teljesen megzavarodok — gondolta. Bizonyság okáért kinézett. Az udvar olyan száraz volt, mintha augusztus lenne. A napot ugyan éppen felhő takarta, s azért nehezebb volt a levegő, de veszélynek nyoma sem volt benne. Péter jött át az udvaron. Tizenkét éves volt. Egy nagy halat hozott a szatyorban, amit meritőhálóval fogtak a csatornában. Az is micsoda nyár volt, minden kiszáradt akkor. Most meg mindent elönt a viz ? Belerakta a leveleket a csomagjába. Bizony majdnem az egészet megtöltötte. A ki3 barna koffer pereméig ért. Alulra kéne tenni, gondolta s már cselekedett is. Mindent kirámolt és'a bőrönd alját elborította a levélfolyamokkal. Rá a fehérneműt, oldalra a pár cipőt, a váltás ruhát, a meleg kendőt, a törülközőt, és beszorítva a tisztítóeszközeit. Nem csukta le a koffert, leült mellé a verandaasztalhoz és kinézett az udvarra. Megint meghallotta az utca felől a dübörgést. Ült, várt , pihent. A dübörgés, noha gépek szakadatlan sorban vonultak az utcán továbbra is, számára megszűnt és mély csend vette körül, ami már évek óta nyáron, ha kiürült az iskola. Aztán ez a csend lassan benépesült. Az arcához kapott, amikor urát meglátta. “Jézusom, a temetőt is elönti a viz ?” Felállt, idegesen lenyomta a bőrönd tetejét és nagynehezen ráfeszitette a rakodótestre. Bekattintotta a kis füleket. Rákiáltott Péterre, mint amikor kölyökkorában nem nyitotta ki a kaput, hanem átvetette magát a kerítésen. — Péter! Apád sírját is...! — nem mondta ki teljesen. Péter ismét ugyanerről a fényképről válaszolt. A zöld pázsitos udvarról, a két unokája közül, a nyitott garázs elöl. Valaki meghúzta a csengőt. A kis harang, éppen itt a veranda ablaka fölött élesen felkiáltott. Már Itt vannak értem gondolta. Végignézett magán, a ruháját lesimitotta, megfogta a bőröndöt. A veranda előtt egy katona jött. Megállt az ajtóban, ott is kopogott. Ajtót nyitott neki. — Útra készen, nénikém? — Én már igen. — És a többiek? — Egyedül lakom itten. ŐHAZAI A Velencei-tó első úszómedencéje elkészült. Agárdon adták át rendeltetésének a három oldalról védett, hullámzásmentes, kisebb versenyek lebonyolítására alkalmas medencét, amely a sportiskolások és a környékbeli fiatalok uszóoktatását szolgálja. * * * Nyüvik a lent a Drávamenti síkságon, amelyet “kis Hollandiának” neveztek el a szakemberek, mert talajadottságai és éghajlati viszonyai sokban megegyeznek a tengerparti országéval. * * * Az árvíz miatt másfél hónapos késéssel futott ki a tápéi kikötőből a Szőke Tisza Hajőszálló és Étterem. Szeí gedre kormányozták, ahol az Kint az autóbusz előtt már nem idegenek álltak, hanem helybeli emberek, akik kipipálták a nevét a nagy lajstromról és igazolták, hogy egyedül lakik ezen a nagy portán. Fent a buszon pedig Képiróné csodálkozva meredt kis kofferjára, amit a katona egészen az ülésig hozott utána. — Csak ennyit hoz, szomszédasszony ? ő csak bólintott. — És mi van ebben? — sopánkodott felemás módon Képiróné, mert tulajdonképpen nem is azt akarta kérdezni, hanem azt, hogy mi nincs benne, hogy hogyan lehetséges, hogy egy tanítónőnek, akinek az ura is kántor és tanító volt, csak ennyi feltétlenül mentenivalója van. Ö pedig értette ezt a kérdést. — Minden szükséges — mondta és elhelyezkedett az ülésen. Most egy nagyon különös érzés szállta meg. Szinte a kézzelfoghatóságig bizonyos volt felőle: mire Hazajön —mert hazajön, hazahozzák nemsokára —, az ár helyett, a viz helyett Pétert találja a házban. E'z a katona hozza utána a bőröndjét, aki most kihozta, ott lépkednek el a veranda előtt, ő benéz és Péter ül az asztalnál a két kis fiával és egreslevest eszik. Valaki megkocogtatja a busz ablakát. — Nem tetszik, bezárni a házat ? — Ő csak a fejét csóválja. Hogyan is zárhatná be. Kinőtt már Péter abból a korból. Vesse át magát a kerítésen a fiai szeme láttára? Csurka István KRÓNIKA úszó szállodát birtokába veheti a közönség. * * * Törik a dohányt Szabolcs- Szatmár megyében. Elsőként a nyirmadai Uj Élet tsz tagjai láttak munkához. Egyidejűleg megkezdődött az idény a nyíregyházi dohányfermentálóban is. HÁZTARTÁSI (DEÁK Ha a derékövön levő gomb mindig leszakad, varrja a gombot egy gumiszalag egyik végéhez, a másik végét pedig a ruhaanyaghoz.
