Bethlehemi Hiradó, 1970. július-október (48. évfolyam, 27-44. szám)

1970-07-30 / 31. szám

2. oldal BETHLEHEM’ HÍRADÓ Thursday, July 30, 1970 ÓHAZAI ARCOK ÁRVÍZI történet Ismét ott áll a sublót előtt. Most egy törülközőt akart ki­venni. Tudta, hogy a felső fiók gombjait kihúzáskor ol­dalvást kell feszíteni, mert kiszáradt és kilazult mind a kettő és nem bírja el a sú­lyos fiókot. Megfogta a két gombot és a keze összekötte­tésbe került a fiók nehéz tar­talmával, a vasalt* keményí­tett damasztabroszokkal, az ugyancsak vasalt és fehér és kemény dunyhahuzatokkal, párnahuzatokkal éa jobbol­dalt a ritkán használt, nagy, rojtos törülközőkkel. A há­tába kissé belenyilalt; amikor kihúzta a fiókot. Legfelül egy rózsaszín törülköző volt, tud­ta, hogy alatta van egy nagy, fehér. Gondolta, mégis in­kább azt viszi most magával. Mást nem vihet akármilyet. Kivette a rózsaszín törül­közőt, feltete a sublót tete­jére, aztán 'kivette a nagy fehéret, és alányulva vissza­­-fektette, szépen elsimogatva a rószaszint, s még mindig annak a régi ősznek a képei váltogatták egymást szemei előtt, miközben nekidőlt, — ahogy csak tudott a fióknak, hogy visszacsusszanjon a he­lyére. Micsoda ősz volt! Szá­raz, meleg és mekkora ter­més! Akkor még az egyházé volt az iskola — persze —, és csak a férje tanitott. Igen, ő csak akkor kezdett el uj osztályt, évékkel később, ami­kor a másik termet is hoz­záragasztották az iskolához. Az ágyuszó Várad felöl hal­latszott. Most nem hallik sem­mi? Ki kéne nyitni az abla­kot. Kinézett. Az utcán dömpe­rek, teherautók, szinte egy­másba érve húztak el, s mind egy irányba, a gátnak tar­tott. Csak éppen ráemelte a te­kintetét az ablakra és éppen csak egy pillanatig kísérte szemmel az utcán egyenletes rázkódással elhúzó vontató­pótkocsi-pótkocsi karavánt és abban a pillanatban már hal­lotta is a dübörgést. “Viszik a követ a gátra” — ezt gon­dolta s utána azt, hogy ha ennyi követ odahordanak, mi­ért kell akkor mégis elmenni ? A senkinek sem szóló kér­désre előbb Péter fia vála­szolt, a tőle megszokott hig­gadt és tisztelettudó hangon. — Biztonsági okokból, édes­anyám — mondta Péter, ezt a mondatot még innen a dí­ványról, az ablak alól, mint­ha itt ülne és figyelné az any­ja tevékenykedését. Végigsimitotta tekinteté­vel az üres díványt. A taka­ró kopott, barna mintái ég­tek. A viz egy pillanatig a dí­vány pereméig ért. Megbor­zongott. “Lehetetlen” — gon­dolta. — Nem valószínű, de nem is lehetetlen — mondta Pé­ter ismét. Ezt most annak a pennsylvániai háznak az ud­varáról, amelyet ő csak fény­képről ismert, s amely előtt a fénykép tanúsága szerint szép zöld pázsit, és a nyitott garázsban két nagy autó lát­szik. Péter a ház előtt állt, mint a fényképen — a legu­tóbbin —, kézen fogva tar­totta két fiát, az ő unokáit, csak fényképről ismert uno­káit, és még egyszer mond­ta: — Nem valószínű, de nem is lehetetlen. Ő közben már kiért a ve­randára és beletette a cso­magba a törülközőt. Feltűnt, hogy Péter nem tette hozzá a mondatot: “Anyám, Édes­anyám.” Ha nem tette hoz­zá, nem is ő mondta. Minden megvilágosodott. Köpé And­rás mondta az egészet tegnap este, amikor becsöngetett a hírrel, hogy valószínű men­ni kell majd. Köpe András Péter osztálytársa volt a gim­náziumban és ő is mérnök lett aztán. Nem olyan jó mérnök, mint Péter. A pedagógusok tudják ezt: a java mindig el­származik, a közepesek visz­­szajönnek. Mélységesen igaz­ságtalannak érezte most ezt: Köpe András a járási tanács építési osztályának vezetője, Péter osztálytársa; szeretet­­re méltó volt, ahogy ott állt az iskola kapujában és az imént visszahallatszott szava­kat mondta. — Kiönthet bennünket a Körös, András? — kérdezte tőle ő, tegnap. — Nem valószínű, de nem is lehetetlen, Finta néni — ezt mondta. Ő mondta. Ment vissza a szobába. Is­mét ott állt a sublót előtt, de most már nem húzta ki egyik fiókot sem. Most nem tudta, mit keres és miért áll ismét a sublót előtt. Csak állt. Egye­nesen Péter mellének szegez­te a kérdést. — Te mit szólsz hozzá? mondjál valamit, Köpe And­rás azt mondja, nem lehetet­len. Péter mozdulatlanul állt azon a pázsitos udvaron, két lábánál a két kisfiával. — “Mindig pontosan tes­sék megírni, hogy mit küld­jék. Ne azt, hogy mindenéül megvan, semmire sincs Szük­ségem, mert tudom, hogy mindig csak hiányzik vala­mi.” — Levele sorai hang­zottak el, nem a kérdésre vá­laszolt. — De hát fiam, nekem most el kell menni. Itt marad a ház üresen. Az iskolát el­önti a viz. Bejön ide a szobá­ba is. Az imént már láttam, hogy a dívány pereméig ér. Most meg azt látta, hogy a sublót felső fiókjáig ér és be­folyik a vasalt ágyneműre. Lassan megsárgult és meg­bámult a fehér ágynemű a fiókban. ‘ — Ehhez mit szólsz, Pé­ter? — “Mi jól vagyunk, Péter­­ke jövőre iskolába megy, az öccse most tanul meg járni.” Ebben a pillanatban már tudta, mit keres és miért áll ismét a sublót előtt. A leve­lek! Befőttesgumival össze­­szoritva ott sorjázott hátul, a sublót tetején a tizenhá­rom csomó. Minden év leve­lei külön kis csomagocskák­ban. Az utolsó, a hetvenes, még nem volt összekötve. Gyorsan, kapkodva össze­szedte őket. A még összefo­­gatlanckat, a hetveneseket külön rakta a tetejére. —Nem hagyom itt a leve­leid, fiam. A melléig ért a viz. Addig, ahová most a levélcsomago­kat szorította. Az ár, a pisz­kos, sárga ár előtte ugráltat­ta az egyik csomagot, mint egy kislibát és ő hiába lá­bolt, küzdött utána a vizben, nem érte utói. Képiró jött szembe, biciklit tolt, mint mindig, odaadta. — Mi ez, tanító néni? — A fiam levelei. —- Nem ázott le róla a tin­ta? — Remélem. Teljesen megzavarodok — gondolta. Bizonyság okáért kinézett. Az udvar olyan szá­raz volt, mintha augusztus lenne. A napot ugyan éppen felhő takarta, s azért nehe­zebb volt a levegő, de ve­szélynek nyoma sem volt ben­ne. Péter jött át az udvaron. Tizenkét éves volt. Egy nagy halat hozott a szatyor­ban, amit meritőhálóval fog­tak a csatornában. Az is mi­csoda nyár volt, minden ki­száradt akkor. Most meg min­dent elönt a viz ? Belerakta a leveleket a csomagjába. Bizony majdnem az egészet megtöltötte. A ki3 barna koffer pereméig ért. Alulra kéne tenni, gondolta s már cselekedett is. Mindent kirámolt és'a bőrönd alját el­borította a levélfolyamokkal. Rá a fehérneműt, oldalra a pár cipőt, a váltás ruhát, a meleg kendőt, a törülközőt, és beszorítva a tisztítóeszkö­zeit. Nem csukta le a koffert, leült mellé a verandaasztal­hoz és kinézett az udvarra. Megint meghallotta az utca felől a dübörgést. Ült, várt , pihent. A dübör­gés, noha gépek szakadatlan sorban vonultak az utcán to­vábbra is, számára megszűnt és mély csend vette körül, ami már évek óta nyáron, ha kiürült az iskola. Aztán ez a csend lassan benépesült. Az arcához kapott, amikor urát meglátta. “Jézusom, a temetőt is elönti a viz ?” Fel­állt, idegesen lenyomta a bő­rönd tetejét és nagynehezen ráfeszitette a rakodótestre. Bekattintotta a kis füleket. Rákiáltott Péterre, mint amikor kölyökkorában nem nyitotta ki a kaput, hanem átvetette magát a kerítésen. — Péter! Apád sírját is...! — nem mondta ki teljesen. Péter ismét ugyanerről a fényképről válaszolt. A zöld pázsitos udvarról, a két uno­kája közül, a nyitott garázs elöl. Valaki meghúzta a csen­gőt. A kis harang, éppen itt a veranda ablaka fölött éle­sen felkiáltott. Már Itt van­nak értem gondolta. Végig­nézett magán, a ruháját le­­simitotta, megfogta a bőrön­döt. A veranda előtt egy kato­na jött. Megállt az ajtóban, ott is kopogott. Ajtót nyitott neki. — Útra készen, nénikém? — Én már igen. — És a többiek? — Egyedül lakom itten. ŐHAZAI A Velencei-tó első úszóme­dencéje elkészült. Agárdon adták át rendeltetésének a három oldalról védett, hul­lámzásmentes, kisebb verse­nyek lebonyolítására alkal­mas medencét, amely a sport­­iskolások és a környékbeli fia­talok uszóoktatását szolgál­ja. * * * Nyüvik a lent a Dráva­­menti síkságon, amelyet “kis Hollandiának” neveztek el a szakemberek, mert talaj­adottságai és éghajlati viszo­nyai sokban megegyeznek a tengerparti országéval. * * * Az árvíz miatt másfél hó­napos késéssel futott ki a tá­péi kikötőből a Szőke Tisza Hajőszálló és Étterem. Sze­­í gedre kormányozták, ahol az Kint az autóbusz előtt már nem idegenek álltak, hanem helybeli emberek, akik kipi­pálták a nevét a nagy lajs­tromról és igazolták, hogy egyedül lakik ezen a nagy portán. Fent a buszon pedig Képiróné csodálkozva meredt kis kofferjára, amit a kato­na egészen az ülésig hozott utána. — Csak ennyit hoz, szom­szédasszony ? ő csak bólintott. — És mi van ebben? — sopánkodott felemás módon Képiróné, mert tulajdonkép­pen nem is azt akarta kérdez­ni, hanem azt, hogy mi nincs benne, hogy hogyan lehetsé­ges, hogy egy tanítónőnek, akinek az ura is kántor és ta­nító volt, csak ennyi feltét­lenül mentenivalója van. Ö pedig értette ezt a kérdést. — Minden szükséges — mondta és elhelyezkedett az ülésen. Most egy nagyon különös érzés szállta meg. Szinte a kézzelfoghatóságig bizonyos volt felőle: mire Hazajön —­­mert hazajön, hazahozzák nemsokára —, az ár helyett, a viz helyett Pétert találja a házban. E'z a katona hozza utána a bőröndjét, aki most kihozta, ott lépkednek el a veranda előtt, ő benéz és Pé­ter ül az asztalnál a két kis fiával és egreslevest eszik. Valaki megkocogtatja a busz ablakát. — Nem tetszik, bezárni a házat ? — Ő csak a fejét csóválja. Hogyan is zárhatná be. Ki­nőtt már Péter abból a kor­ból. Vesse át magát a keríté­sen a fiai szeme láttára? Csurka István KRÓNIKA úszó szállodát birtokába ve­heti a közönség. * * * Törik a dohányt Szabolcs- Szatmár megyében. Elsőként a nyirmadai Uj Élet tsz tag­jai láttak munkához. Egyi­dejűleg megkezdődött az idény a nyíregyházi dohány­­fermentálóban is. HÁZTARTÁSI (DEÁK Ha a derékövön levő gomb min­dig leszakad, varrja a gombot egy gumiszalag egyik végéhez, a másik végét pedig a ruhaanyag­hoz.

Next

/
Thumbnails
Contents