Bethlehemi Hiradó, 1970. július-október (48. évfolyam, 27-44. szám)
1970-07-16 / 29. szám
Thursday, July 16, 1970 rBETHLEMEM ■ HÍRADÓ 7. oldal, A HÁBORÚ KUFÁRJAI Irta: HAJNAL ERZSÉBET A fegyverkereskedőkről van szó, akiknek a legjobb üzlete a mások halála. Ezeknek az embereknek nincsenek skrupulusaik. Megrendelésre szállítják a halálthozó fegyvereket s egy jó üzlet megkötése után bizonyosan megelégedetten dörzsölik a kezüket. Bankszámlájuk ismét szaporodott egy nagy összeggel. Nem gondolnak arra, hogy hány ártatlan ember életébe kerül az a pénz, amit ők haszonként elkönyvelnek. A háború vámszedői mindenbajna Eizsébei száiiitanak. Titkosszolgálatoktól kezdve forradalmároknak, ellenforradalmároknak, kormányoknak egyaránt. A megrendelő rendelhet náluk bármilyen fegyvert. Hogy mennyi jaj és mennyi könny kiséri ezeket az üzleteket, az nem érdekes, fő a pénz, amit hoz, mert a pénzen meg lehet vásárolni mindent, ami az életet varázslatossá teszi. Nőt, szerelmet, káprázatos életet, palotát. Sokszor gondolkozom azon, hogy tud-e, egy ilyen életkufár altató nélkül elaludni. Mikor Monte Carloban jártam, egyik ott lakó barátom mutatta a Hector Otto Ave.-n levő palotát, ahol Sam 'Cummings, az International Armament Corp. elnöke lakik királyi fényűzésben. Bárki felkeresheti. Nincsenek eladási titkai, mert engedélye van fegyverekkel való kereskedésre. Sam Cummings egy ragyogó férfias jelenség, fiatal, izmos, vonzó. Alig 40 éves, élete teljében egy olyan pozíciót sikerült megalapoznia, amely milliókat jövedelmez számára. Érdekes ennek az embernek az élete. A társaságban, ahol találkoztam vele, rajonganak érte. Szellemes, okos, nyilteszü és úgy le tudja kötni a kört maga körül, hogy orákulumként kell őt hallgatni. Nem nehéz beszédre bírni. Szereti elmondani az élete történetét, a sikerei titkát, hogy lett belőle nagyon korán nagy vagyonú ember. Nem izgatja, hogy társult a halállal. “Ha én nem csinálnám, más csinálná." Ez a mottója s ebben bizonyára igaza van. Mint mindenütt, itt is dolgozik konkurrencia, s aki a fürgébb, az viszi el a másik orra elől az üzletet. “Nagyon korán, talán 7 éves voltam, amikor már kezdett érdekelni a fegyverüzlet. Elképzeltem magamban, hogy fegyverszakértővé fogom magamat kiképezni. Ez nem különös idea egy gyerek részéről, mert minden fiút érdekel a háborús játék, hiszen már két éves koromban játékpisztolyt kaptam, hogy elbánhassak az ellenséggel. Elsősorban régi fegyvereket gyűjtöttem. Közben azonban apám kívánságára beiratkoztam az egyetemre, ahol jogot és közgazdaságtant hallgattam. A véletlen folytán bekerültem az amerikai kémelháritókhoz, ahol nagyon sokat tanultam, ami később hasznomra volt. Ugyanis a körülmények úgy hozták magukkal, hogy Dél-Amerikában nyitottam önálló fegyverkereskedést. Elsősorban külföldi képviseleteket kaptam és ezzel megalapítottam mai cégemet. Cummings ma évente 150,000 millió dollárért, ad el fegyvereket. Mikor megkérdeztem, hogy honnan veszi az árut, arról nem volt hajlandó beszélni, csak azt enditi meg, hogy Browning típusú gépfegyvereket ad el, amelyek megmaradtak a második világháborúból. Egyéb üzleti titkot nem árul el, mert nem volna ésszerű, hogy kiszolgáltassa forrásait a konkurrens vállalatoknak. A második világháborúból megmaradt fegyvereket a Szövetségesek nagyon olcsó áron adták el. Ezek már kimustrált dolgok, mért 5 évenkint szokták a hadászati felszerelést kicserélni újabb, modernebb hadászati eszközökre. Az ócskákat megveszik a kisebb államok, melyeknek nincs módjukban saját hadiszereket saját maguknak gyártani. A hivatalos katonai lapokban hirdetik az eladásra kinált, kimustrált fegyvereket, s ha nincs vevő, akkor elárverezik, hihetetlen olcsón. A fegyverkereskedők felvásárolják őket, aztán továbbadják. Sokszor olyan helyzet áll elő, hogy a saját országukban gyártott fegyverekkel harcolnak ellenük. Nagyon sok veszélyt rejt magában a fegyverüzlet. De a legnagyobb veszély az, amikor a fegyverkereskedőt teszik el láb alól. A titkos terrorszervezeteknek ezernyi módjuk van valakit elveszejteni. — Megéri-e ez a veszélyes üzlet a kockázatot? — Igen is, nem is. A luxus életnek ára van, s ha valaki palotában akar lakni, akkor vállalnia kell még sokszor a halállal való szövetkezést is. TÖRTÉNELEM PONGYOLÁBAN Károly wtirttembergi herceg feleségével, Franciskával meg-megjelent székvárosa iskolájában és vizsgára fogta az elébe kerülő növendékeket. Ha a megszólított diák zavarba jött, Károly sarkonfordult s odaszólt a feleségének: — Gyere, Franci, hagyjuk ezt a szamarat! Az egyik diákról, az ifjú Frederich Schillerről mindenki tudta, hogy pompásan utánozza a herceget. A hir eljutott Károlyhor is. Egyik iskolalátogatáson alaposan megnyaggatta Schillert, majd a sikerült vizsgáltatás után egy kis számonkérés következett: — Úgy hallom — mondotta Károly —, hogy ön ügyesen utánoz engem. Nos, rajta, lássuk, de találóan, hibátlanul, különben a láncos-lobogós teremtésit, majd megmutatom én ... — Fenség — válaszolt szerényen a fiatal Schiller —, készséggel megpróbálom, de akkor cseréljünk helyet. Legyen ön a diák, s én leszek a herceg. — Majd mikor Károly bólintott, felemelte hangját és elkezdte: — Úgy hallom, hogy ön ügyesen utánoz engem. Nos, lássuk, de találóan, hibátlanul, mert különben a láncos-lobogós teremtésit, majd megmutatom én . . . — Micsoda meggondolatlan tréfa ez! — vágott közbe Ingerülten a herceg, ám Schiller máris a hercegné felé fordult és udvariasan a karját nyújtotta : — Gyere Franci, hagyjuk ezt a szamarat! — imitálta Károly herceg szavajárását, s a hercegnő karját önkéntelenül az ifjúéba fűzte. — Teringettét! — kiáltott fel Károly és jobb híján harsogó kacagással oldotta meg a kinos helyzetet. * * * Salomon von Rothchild, a világot behálózó Rothchild-bankházak bécsi intézetének alapítója, egy barátjával sétált a császárkori Bécs utcáin. Egy zsebtolvajnak megtetszett a bankár hátsó zsebéből kikandikáló szép piros selyemkendő, s óvatosan megközelítette az áldozatot, hogy kicsenje zsebéből a kendőt. Rothschild sétapartnere azonban észrevette a tervet, s figyelmeztette rá a bankárt: — Báró ur, ez a fickó itt, a háta mögött el akarja lopni a zsebkendőjét! — Ugyan, hagyja már, ne törődjék vele — legyintett von Rothschild. — Valamennyien kicsiben kezdtük,. ^r. Vihar Blairsiownban Irta: MIKES MARGIT t 4 Micsoda rengés! a föld összedől? robban az ég és leszakad? Tomboló, zuhogó áradat csapkod s a szétdult lombokat rángatja. Átkot, halált zudit az orkán, acélnál, pengénél metszőbb villám. Óh démoni éj! tépi, cibálja kapkatíó karjait a fáknak. A zengő, tüzes, iszonyú mennykő égő kését most belém vágja? derékon kapja a házat is egy utolsó, halálos táncra? Mókusok, őzek, százféle állat riadtan fut, vagy bénultan állnak, ; ;' 1 ' sári Ö.í é 3 sU ;tiá' 1 á az emberek is menekülnek, remegő térddel citeráznak. Mennyi észbontó, hasitó lárma ront még a fekete éjszakába? A telitett áramkör villamossága robban, — hány ember idegszála remeg, feszül sajgó agyában mig a halál tüzes tankjával végigszáguld az életen? mig a végső jajt elkiáltja? Mikor jön már a csönd zsongása, csillagok fénylő sugárzása fönn a felhőtlen tiszta égen? Jöjj már Csönd nesztelen léptekkel, égi szárnya meg se rebbenjen az enyhülésnek, békességnek ha ráterül a dúlt világra és belehull a fájó ideg a mély álom narkózisába. ÍÜS H08P-r?9yl Máj Anekdota , Tristan Bemard, francia vigjátékiró inast ké~? resett, s hirdetést tett közzé az egyik napilap-' ban. Számos jelentkező közül egy rokonszenvesfiatalember nyerte meg a tetszését. — Szolgált már valahol? :— kérdezte az iró. — Inas még nem voltam, uram — hangárt a( válasz —, de készséges és figyelmes vagyok"/Beletanulok. — Jó — mondta Tristan Bernard —, pí’obálj uk meg. Ha tehát délben azt mondom: hozzá be az ebédet, az nem azt jelenti, hogy kirohan a' konyhába, s beszalad az étellel. Az azt jelenti,' hogy előtte, közben és utána elvégez minden mel-' lékes teendőt. Megtéríti az asztalt, felrakja a tányérokat, az evőeszközöket, az asztalkendőket, a poharakat, a sót, a mustárt és az olajt, bort hoz* fel a pincéből és friss vizet önt a kancsóba.-..Neiu fogja elfelejteni? “o: * — Igyekszem, uram — Ígérte az inas. . . i A fiatalember valóban készséges és figyelmes volt, az iró úgy vélte, hogy kitünően látja el feladatát. i Néhány hét múlva Tristan Bemard beteg lett és inasát orvosért küldte. Csakhamar nyilt a& ajtó és az inas beeresztette az orvost, s nyomárban még néhány személy is belépett a szí ba. — Kik ezek az emberek?! — kiáltott az inasra az iró. — Én csak az orvost kértem. — Engem arra tetszett tanítani — válaszolta az inas —, hogy a mellékes dolgokról sose feledkezzem meg. Tehát az orvossal együtt mindjárt magammal hoztam a közjegyzőt, a halottiké»met és-a temetkezési vállalkozót is.
