Bethlehemi Hiradó, 1970. július-október (48. évfolyam, 27-44. szám)
1970-10-29 / 44. szám
16. oldal BETHLEHEM HÍRADÓ Thursday, Ort. 29. 1970 “Emlékezetes tragédiák, kalandok, bűnügyek és szerelmek.. A SZEKRÉNY TITKA 1 (Egy detektív naplójából) — Úgy tudom, nagyjából azonos arányban, de pontos képünk erről nem volt. Egyenesen soha nem beszéltünk róla, tapintatból. Csak azt tudom, hogy a bátyám a végrendeletét itthon tartotta, egy kemény fedelű, kék irattartóban. — Látta ön ezt az irattartót? — Igen, megmutatta. Onnan vette ki a szekrényfiókból. A cseresznyefa szekrényre mutatott, az alsó, középső fiókjára. Bontha Zoltán fiát, Bontha Sándor mérnököt csak délután tudtam kihallgatni, a mérnök valahol távol volt a gyártól. Amikor megérkezett, már hallotta, mi történt. Harmincnégy éves, energikus férfi volt. Az arca merev, a szája összeszoritott, igy lé- pett be a lakásba, igy nézett körül a borzalmakkal teli szobában, s a szeme — észrevettem, mert figyeltem minden rezdülését, — “leltározta” a falakon a képeket, a ITet Munkácsyt, az órákat, az arany s egyéb értéktárgyakat, a szőnyegeket, a bútorokat Szóval, ezt az embert elsősorban az érdekelte, mi van meg, és mi nincsen. De ha kiváncsi rá, hogy mit vittek el a gyilkosok, és mi maradt meg, akkor nem lehet közvetlen részese a tettnek. Közvetett szerepe persze lehet. — Ön hol lakik? — kérdeztem, amikor tüzetesen végignézegetett már mindent, és leültettem őt a harmadik szobában. — A Szent István Parkban. — Hol tartózkodott szombaton reggeltől vasárnap délutánig? A kérdésre nem akart felelni, méltatlankodva mondta, nem hajlandó magát gyanúsításoknak alávetni. Megnyugtattam. — Egyelőre mindenki gyanús is meg nem is, akinek bármi érdeke fűződhetett az idős Bontha Károlynak, az ő nagybátyjának a halálához. Én pedig úgy tudom, hogy neki, ha nem is közvetlenül, de fűződhetett érdeke a nagybátyja halálához. Nem válaszolt. — így van? — Úgy tudom, igen. , — Milyen örökségre számit? — Lényegében nem számitok semmiféle örökségre. Még él az apám és úgy tudom, Károly bátyánk a testvéreire hagyatkozott, s csak haláluk után száll tovább a gyerekekre a vagyon. — Ön együtt él az édesapjával? — Igen. — Közös háztartásban? Úgy értem, nem választják külön a jövedelmüket és nem kezelik külön a kiadásaikat? — Nem. — így hát, ha az édesapja örökölne, annak ön is éppen úgy hasznát látná? — Lehetséges. — Ezt az imént kifelejtette a megjegyzéseiből. — Talán azért, mert ismétlem, engem nem izgatott soha különösebben a nagybátyám vagyona. — A nagybátyja, szegény meghalt, ts az eljárások után önök örökölnek. S ha önt ez most sem érdekli, akkor talán valóban tud elfogulatlanul segíteni nekem a gyilkos kézrekeritésében. Tekintsen el minden személyes anyagi érdektől és próbálja velem együtt mérlegelni, ki követhette el ezt a tettet és miért. Nem gyanúsítja valamelyik családtagját, aki szintén örököl most? Hallgatott. Aztán, nagy nehezen, nagy sokára megszólalt: — Nem szívesen beszélek a rokonságomról ebben az ügyben. Ha megengedi, nem válaszolok a kérdéseire. — Kendben van. Akkor arra válaszoljon, hol volt szombaton reggeltől vasárnap estig? Kész és pontos menetrendet mondott fel: család, kártyaparti, vendéglő a feleségével, esti séta, hasonlók. Úgy látszott, teljesen elfogadható. (Persze, ezeket én még ellenőriztettem.) Közöltem vele, hogy egyelőre nincs más kérdésem, ha valami eszébe jutna, keressen fel. Megígérte és elment. Még aznap kihallgattam az elhunyt húgát, özvegy Kertész Vincénét (hatvanéves, a fiával, Istvánnal él együtt, aki huszonöt éves, nőtlen, banktisztviselő). Az asszony egyedül jött. A fia valahol szórakozott a barátaival, nem tudta értesíteni. Az idős asszony gyanún felül állt, ismét csak azért, mert a cselekményt — egyszerűen fizikai adottságai miatt nem követhette el. Főleg arról kérdezgettem, mit tud az elhunytról, a vagyonáról, a baráti köréről, a haragosairól. Kit gyanúsít? Kinek állhatott érdekében a gyilkosság és igy tovább. Az özvegyasszony elmondta, hogy ő a legkedvesebb testvére az elhunytnak, tiz év a korkülönbség köztük és már gyerekkorukban dédelgette őt a bátyja, később egymás bizalmasai lettek, aztán pedig, amikor Bontha Károly megnősült, családi életük kisebb-nagyobb feszültségeinél is ő volt a villámhárító, a konfliktusok elsimitója. Ezért, mondta Kertészné, a bátyja őrá hagyta vagyona legnagyobb részét, csaknem az egészet. — Honnan tudja ezt? — A bátyámtól — felelte. — Megmutatta önnek a végrendeletet? — Nem, de elmondta, hogy csaknem mindenét rám hagyja. Tekintettel arra, hogy Zoltán öccsét, az én bátyámat -nem nagyon szerette. Anna nővérem pedig már régen elhunyt, és a fia, Aladár, nem is volt beszélő viszonyban Károllyal. — Miért nem? — Aladár egyszer megsértette Károlyt. Vén zsugorinak vagy valami ilyesminek nenevezte. Közben előkerült a fiú, Kertész István is. Kertésznét átküldtem a másik szobába, mig a fiával beszéltem. Meglepő volt a hasonlóság a huszonöt éves fiú és a meggyilkolt, hetvenéves öregember között, amit én a családi fényképek alapján állapíthattam meg: meglehetősen alacsony termet, vékony szálú barna haj, barna szem, szabályos, szinte már lányosnak ható vonások, nem éppen széles vállak. A fiú egészében kissé lányosnak hatott. Az első percekben nagy zavarban volt, nem mert a még félig-meddig rendbehozoA szobában körülnézni, hiába mondtam, nézzen csak meg alaposan mindent, hátha lát, észrevesz valamit, amit fel tudnánk használni a nyomozásnál. Ő inkább lecsukta a szemét. Olyanféle lelkiállapotot jelzett ez, amilyen a nem megrögzött bűnözőket jellemzi, ha személy ellen elkövetett súlyos bűncselekményüknek a következményeit vagy annak színhelyét meg kell nézniük. Különösen megrenditőek ezek a találkozások (ha él még az áldozat; szembesítések), amikor a sértetten súlyos sebek estek, vagy meg^ csonkult. Ritka az a bűnös, aki látszólagos nyugalommal képes szembenézni tettének ilyen következményeivel. _ Ezért a társaim, akik segédkeztek a nyomozásnál, értő tekintettel néztek rám: ez a fickó bizony gyanús. A fiú alibije: szombaton kora délután elment hazulról, az anyjának azt mondta, egyik barátjának a leányfalui vikendházában töltik néhányan a hét végét, csak vasárnap este jön vissza. De már vasárnap délben otthon volt, nagyon fáradtan, kialvatlanul (anyja is igy vallott), korai érkezését azzal magyarázta, hogy összeveszett a barátjával és otthagyta a társaságot. A fiút egyelőre ott tartottuk és két nyomozó azonnal elindult, hogy ellenőrizze az általa mondottakat. Ezután került sor az áldozat másik, már régebben elhunyt húga fiának, Stáhl Aladárnak a kihallgatására. Ezt a férfit (harmincéves, képzettségére nézve közgazdász, egy belvárosi férfi-női divatszalon tulajdonosa) alig renditette meg az, amit a nagybátyjáról hallott, s amit a helyszínen látott. Az igaz, hogy ő már pontosan értesült — (mint mondta is) mindenről, számára nem volt meglepetés. Mégis furcsán hatott, hogy közeli hozzátartozója, anyai nagybátyja szörnyűséges halála ennyire hidegen hagyta. Stáhl inkább úgy kérdezett bennünket, mintha valamilyen ellenőrünk, felügyeleti szervünk volna, kíváncsiskodott, készitettünk-e leltárt a lakásban, kik voltak ott, amikor beléptünk, mit találtunk értéket. .. (Folytatjuk)
