Bethlehemi Hiradó, 1970. július-október (48. évfolyam, 27-44. szám)
1970-10-22 / 43. szám
Thursday, Oct. 22, 1970 BETHLEHEM HÍRADÓ 7. oldal BÚCSÚ Irta: RUBY ERZSÉBET A kedves olvasó most azt gondolja, szentimentális vagyok, hogy a régi otthonomtól sírva búcsúztam, amikor máshová költöztem. Talán nem is annyira a megszokott otthonomtól búcsúztam, hanem az eltöltött tizenhét évtől, életem egy szakaszán újból elmúlt korszakától, ahol megszoktam és a megszokástól megrögzött szisztematikusan töltött életemet éltem. Megszokás! Ki meri tagadni, hogy ez erősebb, mint mondjuk a szei*elem. Sok házastárs él együtt, ahol a szerelem már régen elmúlt, s felváltotta a szeretet, majd később közönyösek egymás iránt. De mert megszokták otthonukat, s ez az állapot vasmarokkal nyomja őket ahhoz a helyhez, ahol automatikusan bekapcsolódott jó vagy rossz sorsuk. Tizenhét év alatt sokkal több minden történt és megváltozott, mint ötven esztendő alatt. Az összezsúfolt események, úgy az egyén életében, mint az emberi közösségben, kezdetleges állapotukban ki se forrták magukat, hogy kialakuljon az, amiért küzdöttek; annyi időt sem vehetett, hogy leszűrve a tapasztalatokat azt állandósítsa. Ebben a lázas sietségben, minden cselekmény logikai következménye csődöt mondott. A megváltozott korszellemben az eszmék máról-holnapra átalakultak, olyan reálisan, hogy az már nem is képviseli az elképzelt eszme jelentőségét, hanem egy érthetetlen káosz, amely az ember veleszületett ösztönével ellentétes. Az uj ivadék fogalmai megváltoztak; törvénybeütköző cselekedeteikkel próbálják éretlen és életképtelen akaratukat érvényesíteni. Józan fogalmaikat elveszítve szerintük az a tökéletes életforma, amit éretlen agyukkal elképzelnek . . . Ami valamikor bűn volt, az ma erény. Ami szégyen volt, az ma dicsőség. Nagyszellemek, hires pedagógusok érthetetlenül és tehetetlenül állnak alkotásaik romjainál. A politikai vonalon ugyanez észlelhető. Az uj kor vezérei, felelős vezetői tévedéseikre nem kérnek mentséget; legközelebbi baklövéseikkel próbálják azokat helyrehozni s ettől koldul az emberiség. Ezalatt a tizenhét év alatt magányos otthonomban. vagyis életem sziikebb körében valamit megtanultam : nem érdemes előre aggódni és örvendezni egy elképzelt holnapért. Próbálj verejtékezve, jobbra térni, vagy balra fordulni, az a hatalmas láthatatlan kéz úgyis oda kényszerít, ahová Ő akarja . . . Tizenhét év alatt itt élő magyarok megfogyatkoztunk. Barátaim és barátnőim, már túl vannak minden jón és minden rosszon, a lét és nemlét közötti állapoton. Nemzeti tragédiának kellett közbejönni, hogy hiányos sorainkat a menekültek személyével kissé szaporítsa. Ilyen tragédiákkal, mint a második világháború befejezése, majd az 1956-os szabadságharc leverése után nem kívánunk létszámemelést. Nemcsak azért, hogy a hazáját vesztett magyar itt menedéket talál, de fajtánk megtartásának szempontjából se sokat ér ha latba vetjük. Száz év múltán az itt élő magyar gyermekei, unokái, dédunokái, ükonokái azt is elfelejtik, hogy magyar eredetűek. Tizenhét év alatt olyan barátnőket vesztettem el, akik a testvért és rokont pótolták. Meghaltak, vagy elköltöztek, vagy, és ez a fájóbb, csalódtam bennük. A felvágást, nagyzolást, törtető szereplést mindig megvetettem. Szolid uriasszony nem ágál a köztereken, hogy azért babérokra pályázzon. Számomra legkedvesebb barátnőim kétszer haltak meg. Először, mikor messzire költöztek, másodszor fizikai halállal. Majdnem minden olyan amerikai, akinek senki hozzátartozója nem él itt — kétszer hal meg. Elfelejtik, s elfelejtve hal meg ismeretlen helyen. Tizenhét év alatt olyan szomorú tapasztalatra is rájöttem, hogy vannak, akik a hazafiságot arra használják, hogy tudatlanságuk és iskolázatlanságuk hátrányait azzal palástolják, hogy fogcsikorgatva nézik azokat, akik szerintük nem elég jó hazafiak. Fogcsikorgatásából vezető kis emberke lesz, holmi önmagától létesített szervezetben, ahol aztán jönnek a zavarok, széthúzások. Az intelligens ember jogosan lép az előtérbe, de azt lehurrogják, mert egyéb kifogást nem tudnak ellene, “leleplezik”, hogy többször látják nem egészen hazafi ember társaságában. Jézus is jól érezte magát a farizeusok és pénzváltók társaságában, de az indító oka ennek az érintkezésnek nagyon is elfogadható. Meggyőzni őt helytelen állásfoglalásáról, vagy: megkedvelteim vele a másik vonalat is. Ezalatt a hosszú évek alatt a szomszédsággal úgy összeszoktunk, hogy ha valakit napokig nem láttunk, már hiányzott. Megszoktam a sarkon levő házunk körül a 10 darab nagy kőrisfát. Mit, hogy megszoktam? Megszerettem, nélkülük nehéz lesz a további életem. Zöld lombsátruk alatt nyáron tiz fokkal hűvösebb volt a levegő s lehelték az annyira fogyatkozó oxigént, ha nem is olyan mértékben, mint Afrika, vagy Brazília őserdei. Nem az én érzelmi és érdekkörömbe tartozik, amit most emlitek: De igenis élénken bizonyítja az erkölcsi változásoknál a megélhetés standardján levő változásokat is. Tizenhét év alatt három nagy szupermarket épült alig egy-egy blokknyi távolságban egymástól, de közben becsukott öt fűszeres bolt és három mészárszék. Nagyban megy ezután a rongyszedés, akarom mondani: a profit. Ez mind rendjén volna, de mi lesz a kiskereskedőkkel ? Milyen kedvesek voltak magyar vidéki városainkban azok a kis boltocskák, ahol a promenclicukor izében egy kis petróleumszagot is éreztünk. És amikor benyitottunk, csengő csilingelt, s jött a boltos bácsi: “Mi tetszik, kérem?” Ma a ragyogó, dusgazdagságot fitogtató szupermarketokon az önkiszolgálás örömeiben valami hiányzik. Nem tudom megmagyarázni, hogy mi, de mindig boldogtalan vagyok, ha ott tologatom a kocsit a kiválogatott árukkal, s boldog vagyok, ha kikerülök onnan. Talán azért, mert ha valaki csak egy doboz teát vesz, vagy egy kanna sört, azt mindig előre engedem, hogy ne kelljen várnia. Megteszem, hogy öt-hat ilyen kis vásárlót előre engedek, de nekem még senki se mondta, amikor csak egy csomag kenyeret vettem, hogy menjek előbbre a kasszához. Talán ezért örülök, hogy kikerülök onnan. Önzés, tekintet nélküli hideg szív lett a világból. És legjobban sajnálom — de kérem, kedves olvasó, ne nevessen ki ezért —, itthagyni a napi látogatóimat egy kis öreg, vedlett magányos mókust. Három év előtt, egyik téli napon, két kis mókus jelent meg az ablak külső, keskeny peremén s kis pof ócskájukat koldulva nyomták az ablaküveghez. A ház falán egy futónövény elszáradt ágai, mint a spárgák lógtak s azon kapaszkodtak fel. Akkor éppen krumplit sütöttem s abból adtam nekik. Amikor jóllaktak, a maradékot a szájukba tömték, s láttam, amint a fa kisebb ágainak hónaljába nyomkodták. Maradjon holnapra is. Rendszeres látogatásuk alatt úgy megszelídültek, hogy a kezemből vették el az eledelt. Télen, mikor vastagon borította a földet a hó, nem láttam, hogy egy ablak is kinyílt volna, segíteni rajtuk. Vagy az éhező madarakon. Ruby t-isébet EZEN NEVET MOSZKVA * *¥ Két szomszéd beszélget egymással. — Miért taníttatod a gyermekedet hegedűn játszani, Alexandr Ivanovics, hiszen mindenki tudja róla, hogy alig hall? — Ez igaz, Konsztantyin Georgijevics, de ő hegedül és nem hallgatja . . . BELGRAD A főnök behívja Cvetkovic kartársat és rárivall: — Tegnap maga a fogorvoshoz kéredzkedett el tőlem és közben a Brajovic kolléga futballmeccsen látta. Ezek szerint tehát hazudott. — Egyáltalán nem, igazgató kartárs. A fogorvos kapus kedvenc csapatomban... VARSÓ Egy hatéves fiúcska áll a szakadó esőben a toronyház bejárata előtt. A földszinten lakó idős nénike kinyitja az ablakot és megkérdezi: — Mondd csak Krzysztof, miért állsz kint az esőben? Hiszen már teljesen átáztál! Mire Krzysztof bánatosan felsóhajt: — Megszöktem hazulról, mert meg akartak fürdetni . . . BECS Johann és Paul beszélgetnek a nőkről. — Szerinted, barátom, mi a legfontosabb a nőn? — A száj, öregem, a száj. — És mondd, barátom, milyen legyen? Kicsi, nagy, cseresznyepiros, vagy, mondjuk, csodálatosan iveit? — Az teljesen mindegy, öregem, csak tartsa csukva . . . MOSOLYOGJUNK Két férfi beszélget a londoni Sohóban: — Gyorsan pénzt kell szerezned, Christopher, egy pennym sincs már! — Bird csak ki öregem azt a fél órát, amíg becsukják a bankokat. * * * — Nekem már minden mindegy. — Én semmit sem számitok?! — Sajnos — te vagy a mindenem. * * * A legrövidebb filmkritika a “Dr. Desmonda 13 áldozata cimü filmről készült. A bíráló ezt irta: “Én voltam a tizennegyegyedik’. * * * A rendőr megállít egy gépkocsit: — Miért köröz folyton a kórház körül? — Óvatosságból. Ma vezetek először . . . * * * — Főur, majd ha elmegy nyugdíjba, mondja meg az utódjának, hogy rendeltem magától egy marhapörköltet. Egyik reggel egyedül jött a mókus, izgatottan makogott, jaj de mondta, de mondta szegény, hogy a párját elvesztette. Biztosan egy kóbor macska ragadta el, vagy valami betegség-tői pusztult el. Attól kezdve egyedül jött az ablakomra. Utolsó napon, mikor elbúcsúztam tőle: “na kis komám, mi lesz veled?” — mintha megértette volna. Egy celofán zacskó diót raktam ki az ablakra, s egyenként elhordta s a ház előtti bokrok tövében gyorsan elásta. Biztosan megtalálja. Kertvárosból, téglaskatulyák közé menni megpróbáltatás lesz nekem. Ezt is kibírom, mint a többi megpróbáltatást . . . r
