Bethlehemi Hiradó, 1970. július-október (48. évfolyam, 27-44. szám)
1970-07-09 / 28. szám
2, oldal BETHLEHEM HÍRADÓ Thursday, July 9, 1970 PESTI BÜNKRÓNIKA AZ ÁRULKODÓ A vizsgáló tisztek jelentették, hogy a letartóztatott azonnali kihallgatást kér. Mikor fölkisérték a fogdából, a tagbaszakadt, durva arcú férfi csendesen ennyit mondott: —Nincs értelme, hogy tovább tagadjak. Én voltam... A TÁMADÓ ELROHAN Az egyik ferencvárosi szakiközépiskola tanárnője azon a napon estig dolgozott az isr (kólában. Nyolc óra körül elindult az 51-es villamos Ecseri úti megállójához. Hogy rövidítse az utat, nem a. főútvonalon ment, hanem átvágott a Gyáli ut és Ecseri ut közötti üres telken. Félúton lehetett, amikor hallotta, hogy valaki rohan utána, majd megállt előtte. Egy férfi : dőlt belőle a borszag . . . A közelben, a Gyáli utón van a Köztisztasági Hivatal munkásszállása. Mint utólag kiderült, a gondnoknak úgy tűnt, mintha az elhagyott, bokros, nappal is barátságtalan grundról elfojtott nyögést, sikoltást hallott volna. Azt hitte azonban,, hogy hallucinál. Az asszonyt a véletlen mentette meg. Amikor véresen, tépetten visszatántorgott az iskolába — azonnal értesítették a rendőrséget —, elmondotta a nyomzóknak, hogy már-már eszméletét vesztette, amikor támadója hirtelen felugrott és elszaladt. (A tettes később azt mondta a rendőrségen, hogy lépteket hallott, azért hagyta ott áldozatát. Tévedett, senki sem jött.) A nyomozók átkutatták a telket, senkit és semmit nem találtak. Az áldozattól kapott személyleirás is alig volt több a semminél. Az asszony csak arra emlékezett, hogy támadója hallatlanul erős, rövidhaj u férfi volt. És még valamire: dulakodás közben beleharapott a férfi kezébe. ÚJABB MERÉNYLET Folyt a nyomozás — egyelőre eredmény nélkül —, amikor két héttel később, ugyanazon a helyen és időpontban újabb merénylet történt. Ezúttal egy 17 éves ipari tanuló kislány volt az áldozat. A munkásszálló gondnoka éppen lefekvéshez készülődött, amikor a telek felől sikoltozást hallott. Felgyújtotta a villanyt és úgy, ahogy volt, pizsamában rohant a grundra. A merénylőt nem tudta elfogni, de a kislány megmenekült. A nyomzók most már használhatóbb személyleirást kaptak. A lány elmondta, hogy 30—40 év közötti, rövid szőke hajú, durva arcú férfi volt a támadó és hihetetlenül erős. Ezúttal azonban nyomot hagyott ... A kislány ugyanis elkeseredetten védekezett, a nők ősi fegyverével: a körmeivel. Olyan erővel mart a férfi arcába, hogy két körme letört. S ez volt a nyom. Az azonos helyszínen, az időpont, a többé-kevésbé egyező személyleirás alapján a nyomozók bizonyosra vették, hogy a két támadás tettese — ugyanaz a személy. És azt is, hogy a karmolás olyan sérülést okozott, amit nem lehet egyik napról a másikra eltüntetni. Ezen a szálon indultak el. Éjjel-nappal folyt az ellenőrzés, főként az Ecseri ut és a Gyáli ut környéki rosszhirü kocsmáikban. Három nappal a második támadás után a rendőrök megtudták, hogy a Köztisztasági Hivatal egyik segédmunkásának, Szegláth Andrásnak a homlokán és az orrán, jellegzetes és feltűnő sérziés van. A környék italboltjaiban törzsvendégnek számitó, közismerten durva, 38 éves férfit előállították a rendőrségre, majd elmentek az ipari tanuló kislányért. Egy pillantást vetett Szegláthra: “Ő volt az, nem tévedek!” “MENNYIT KAPHATOK?” Szegláth elkeseredetten tagadott. Először azt állította, hogy tökéletes alibije van, akkor este, amikor a kislányt megtámadták, otthon aludt. Ezt albérlőtársai is igazolják. Ami a sérülést illeti: munka közben a kukaedény az arcába csapódott . . . A nyomozók kihallgatták Szegláth szobatársait és kiderült, hogy a férfi jóval később ment haza, mint mondta . . . Azt is megtudták, hogy néhány héttel korábban Szegláth panaszkodott: nagyon fáj az ujja. Az orvosszakértői vélemény egyrészt kizárta, hogy Szegláth sérülését a szeméttároló tartály okozta, másrészt bebizonyította, hogy körömtől származik. — Szegláthot letartóztatták. Néhány napig még újabb és újabb mesékkel próbálkozott, aztán egy reggel kihallgatásra jelentkezett. Beismerte, hogy a tanárnőt is, a kislányt is ő támadta meg. Azzal védekezett, hogy házassága rosszut sikerült, bosszút akart állni a nőkön. A züllött, elvadult férfi, aki egy .sötét ferencvárosi MAGYAR VIDÉK: I t 11 E D Nehezen indult a szezon. Magam is heteken át halottam a balatoni híradást, hiszen a hétvége rendre elmosta vagy megdermesztette a hét eleji elhatározásokat. De amikor végre leutaztam — először természetesen Füredre —, persze, hogy dr. Zákonvi Ferenc ajtaján kopogtattam. Az ember, ha teheti, forduljon szakemberhez: Balaton-ügyben tehát őhozzá, a vidék, s kivált Füred egyik legismertebb kutatójához és patriótájához. Jókor érkeztem. Az asztalon az uj — mindeddig legteljesebb ,— balatoni bédekker, részben Zákonyi által szerkesztett vaskos, még nyomdafesték illatú kötete. S a szó köztünk máris következő terveiről folyik, mindenekelőtt Füred — Lipták Gáborral együtt készítendő — monográfiájáról, a méltatlanul feledett balatoni múltról, amely nem csupán regényesen, hanem máig Í3 tanulságosan elsőül itt Füreden bontakozott ki. Zákonyi nem féltékeny FRESKÓK MISKOLC — Villámcsapás következtében megrongálódott a borsodi Rakacaszend község temploma. A helyreállításkor vastag meszelt réteg alatt színes falfestményekre bukkantak. Megállapították, hogy a templom művészettörténeti értékeket rejt. KEFÉLJÜK MEG NYELVÜNKET! WINNIPEG — Dr. Surindar N. Bashkar, a “US Army Dental Research Institute” (Washington, D.C.) igazgatója mondotta egy itteni fogorvos-értekezleten : A rossz lehelletet általában nem a fog, hanem a nyelv okozza. Éppen ezért azt javaslom, hogy akiknek szája rossz lehelletü, naponta rendszeresen keféljék meg nyelvüket. Hirdessen lapunkban! gründen bujkálva lesett áldozataira, a kihallgatás után csak ennyit kérdezett: “Mit gondol, őrnagy ur, mennyit kaphatok?...” Balogh László szerző: nemhogy kopirájtolva, hanem egyenesen megírásra biztatva eleveníti föl Füred históriáját ama nevezetes 1708-as esztendőtől, amikoris gróf Esterházy Antal, a fejedelemhez haláláig, sőt azon túl, kassai közös nyugvóhelyükön is hü kuruc generális tábori könyvébe deákja bejegyezte a tábornagy nyolcnapos júliusi fürdőzését. Helyesebben gyógyfürdőzését a szénsavas vízben, a hadi fáradalmak kipihenésére. Szó, ami szó, megegyezünk abban : bizony, sajnálatos, hogy az első fürdővendégnek máig sincs “utcája” a feledékeny— netán hálátlan? — Füreden. Nem szívesen venném el — még ha tudnám sem — Zákonyi Ferenc kenyerét. Inkább reklámot csinálok a születendő miinek, amely a “kéjvonat”-nak nevezett első különvonatról, az egykori hajóforgalomról — jövőre lesz 125 éves a balatoni hajózás! —, a fiákkerosokról — bárcsak volna elegendő taxi ma! —, de még az utcaseprőkről is — úgy látszik, hajdan sokat adtak a tisztaságra — hiven tudósit. És a máig sem feledett és nem is feladott Anna-bálokról, amelyek mellett azért Füred uszóversenyekkel — hová lett a Wesselényi emlékverseny ? —, napi (!) színházi előadással, jól felszerelt kurszalonnal szórakoztatta, s vizével, klímájával, Arany Bajor és Muskotály szőlőreceptjeivel kúrálta vendégeit. Ám legeslegelsőbb csendjével, amelyre a fürdőorvosok és nyilván a mindenkori gyógy és üdülőhelyi bizottságok a legnagyobb vendégjárás közepette is szigorúan ügyeltek. A Csend. A csend? Olyan ricsaj kisért a “gyógytér”-re, amilyen a jóval mondénabb balatoni fürdőknek is “becsületére” válnék. Dr. Debrőczi Tibor, a szivkórház igazgató-főorvosa, — akinek egy telefon jelezte jöttömet, látnivalóban örült, hogy a csendesség fontosságát firtatom a szívkor házi környezetben. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy ez az energikus, szókimondó, közéletben is aktiv, tekintélyt parancsoló orvos-tudós évek óta képtelen megküzdeni a szemközti Balaton-étterem szabadtéri zenéjével, a gyógy tér éjszakai táskarádióival, a bömbölő gépzenével, amely —‘ a fodrászverseny záróbálja örömére —hajnalig szórakoztatta a szívbetegeket a szomszédos Annabellából. É3 szinte retteg a naptól, amikor a tatarozásból feléledő Kedves Cukrászda teraszán felüvöltenek majd az elektromos erősítésű hangszerek, hogy reggelig abba se hagyják. S akkor még következnek a részegek, akik a kórház előtt élik ki infantilitásukat, amely nem tévesztendő össze az infarktussal, amelyre amaz meglehetősen rósz hatással van. Gyógyhelyi határok?? Hatósági beavatkozás? Szó sincsen ilyesmiről. Valóban, szinte hihetetlen, hogy a súlyos, olykor életveszélyes betegségben szenvedők, intenzív kezelés alatt állók közvetlen környezetéből ne lehessen eltávolitani a szívbetegek számára különösen veszélyes zajártalmakat! És Debrőczi főorvos, aki bizonyára nem ijed meg a saját árnyékától, széttárja karját, pedig mindössze azt kívánja, hogy este tiz után ne használjanak a környéken elektromos erősítőt, s a hatóságok tartsák és tartassák tiszteletben a gyógyhelyi határokat. Még mindig nem egészen értem, miért olyan elérhetetlen ez? — Mert mindez mindenki csak a kórházban veszi észre, de ott sajnos, biztosan. A kívülállók nem törődnek vele —- magyarázza a főorvos, meglehetősen nyugtalanul. — Csak ha szívrohamot kapnak. Hát ha ez kell hozzá, előbb-utóbb megkapják, — mindannyian megkapjuk. — Csak idő kérdése. De talán a szívrohamok számát is csökkenteni lehetne . . . A télen egy este szólt a telefonom és egy rég Dél-Afrikába szakadt barátom jelentkezett — Balatonfüredről. Európai utón volt, közben hazalátogatott és itt ágyba, sőt csaknem sirba döntötte egy szívroham. “Még szerencse, hogy itt van Füred” — mondta, akkor már túl a veszélyen. — A barátja nem túlzott — erősítette meg Debrőczi doktor —, tényleg messziről hoztuk vissza. S milyen véletlen, hogy az oxfordi egyetem gazdasági igazgatója, aki infarktust kapott Magyarországon, s most itt gyógyittatja magát, szinte ugyanezekkel a szavakkal aposztrofálta esetét, mondván: “Milyen szerencse, hogy éppen itt kaptam ...” Valóban nagy szerencse — hogy van egy Fürendünik. De nem bánhatnánk vele kíméletesebben ? Balog János ;
