Bethlehemi Hiradó, 1970. július-október (48. évfolyam, 27-44. szám)
1970-09-03 / 36. szám
3. oldal BETHLEHEM HÍRADÓ Thursday, Sept. 3, 1970. ANGYALKA Irta: VÁRKONYI ANDOR Aprócska korában gyönyörű kis fiúcska volt az öcsém. Selymes, szőke haja, amelyet lányosán hosszúra növesztettek szüleim, óriási, ibolyakék szeme, kissé sápadt arca, mull zsikáló hangocskája, valami égi ■ jelenséghez tették hasonlóvá. I Nem is csodálható, hogy szüle|i im ebben az időben Angyalká- J| nak hívták; tudat alatt nyilván lg az is közrejátszott ebben a névp ben, hogy második gyermekid ként, lányt akartak. A sors más- J ként határozott, de amig lehe- 01 tett, úgy kezelték és nevelték, mintha vágyuk valóra vált volna. Lacikának, aki a világot még ragyogó tündérkertnek látta, alkalmasint nem esett nehezére ez a szerep. Kis háromkerekű biciklijén vidáman utaztatta a babákat, amelyek éppen olyan édesen mosolyogtak, mint ő, nagy gonddal rendezte be házaikat, cserélgette ruháikat. Barátai is főleg a kislányok köréből kerültek ki, akik szívesen fogadták be maguk közé. Velük játszott naphosszat, kis, egyemeletes házunk kertjében. Ám egy idő múlva “fiusabb” játékok kezdték érdekelni. Csakhamar rájött a labdarúgás izére, a hintázásban is vakmerőbb volt, mint leányka-társai. A babák már nem nagyon érdekelték, és azokat lassan elcserélte szines üveggolyókért, labdákért, léggömbökért. Amikor a Nap az ég közepére hágott, anyám kihajolt az emeleti ablakon és harsány hangon kiáltott le a kertben hancurozó gyermekekre: — Angyalka! Gyere ebédelni! Az egyik tömzsi pirospozsgásképü, nála két évvel idősebb kisfiú jóizü kacagásra fakadt: — Angyalka! Nem hallod? Hivnak! Angyalka! Angyalka! A többiek is megtorpantak, és aztán kórusban kiáltozták: —- Angyalka! Angyalka! Lacika zavarodottan nézett rájuk. Neki akart rontani a tömzsinek, de meggondolta magát és könnyekkel a szemében, elfutott. Ettől kezdve anyám csak otthon — zárt körben —hívta Lacikát Angyalkának. Ám a pajtások között megradat a név, mint légy az enyvespapíron. Hiába mondta nekik öcsikém, hogy őt Lacikának hivják, és azt, aki őt “Angyalkának” meri nevezni ,a földre teríti, — nem használt. A szót úgy forgatták szájukban, mint édes gyümölcsöt, amelynek izétől nem akarnak megválni. Ha néha meg is feledkeztek róla, egy-egy váratlan helyzet ismét emlékezetükbe idézte. Egy alkalommal fára-mászást játszottak, és Lacika, aki egy magas ágra kúszott fel, sehogvsem tudott levergődni onnan. A fa alatt gyülekező rosszcsontok kárörvendően kiáltoztak fel neki: — Repülj le Angyalka. Egy angyal repülni is tud! Apám hozta le őt a fáról s a pajtásokat kitiltotta a kertből. Egy darabig nem is volt baj, — a lassan visszaszivárgó gyerekek kerülték e megszólítást. Csak a kis tömzsi, aki a legerősebb volt mindannyiok között, csak ő nem tudott megbékélni a változott helyzettel. Ha a kertben nem is, de az utcán ha meglátta öcsémet, vigyorogva üdvözölte : — Szerbusz Angyalka, mit hoztál az égből? Csodálatosképpen Lacika ezt a fiút szerette legjobban pajtásai közül. Talán azért, mert ő volt a legötletesebb a játékok kitalálásában, talán erejét tisztelte, talán a fantáziája ragadta meg gyermeki képzeletét. Igen, a fantáziája, mert Pista — ez volt a kis tömzsi neve — érdekes történeteket tudott. Csodálatos országokról mesélt, ahol álmaiban járt, beszélő állatokról, libegő tündérekről és kiterjesztett-szárnyu angyalokról, akik énekelve repültek a Hold felé. Lacika ámulva hallgatta ezeket a meséket; kis szive megtelt gyönyörűséggel. A valóságos világ lassan elsüllyedt körülötte, és egy uj, szines álombirodalom kapuja nyílt meg előtte. Szüleim és én — aki öt évvel voltam idősebb nála és szabadidőmet más fiuk társaságában töltöttem — nem vettünk észre semmit. Az sem tűnt fel, hogy a többi játszótársak idővel elmaradoztak tőle és csak Pista tartott ki rendületlenül mellette. Egy álmos, halkan zümmögő nyári délutánon Lacika Pistával játszott a kertben. Apám az egyik lefüggönyözött szobában aludt, én zongoraleckét vettem az utca túlsó végében, anyám valamiért átszaladt a szomszédhoz. A két gyermek egyedül maradt. Később Lacika felszaladt az emeletre valamelyik játékáért és Pista követte őt. A tártablaku szobában kisideig szöszmötöltek, majd az ablakra könyökölve nézték a kert izzó, nyári pompáját. A virágok aléltan esdekeltek egy kis esőért .szellők borzolták fel a nagy diófa leveleit. Távolról egy-egy elzugó villamos zaja rezzentette meg a szoba sürü levegőjét. Pista halkan mesélni kezdett. Suttogó szavai nyomán újra felébredt a szendergő álomvilág, amelyet tündérek, beszélő állatok és angyalok népesítettek be. Beszélt a repülés gyönyöréről, a magasság édes szédületéről, a magasságról, amely gyakran ragadta őt fel a földről álmaibn. “Te Angyalka vagy — lihegte — és az angyalok repülni tudnak. Te is tudsz repülni, csak meg kell próbálnod egyszer . . . Majd meglátod, milyen jó lebegni a levegőben, tárt karokkal ( úgy, ahogy a madarak repülnek ... S az angyalok értik a madarak beszédét is . . . — Én ... én még sohasem repültem — dadogta Lacika remegő szájjal. — Egyszer meg kellene próbálnod . . . Csak egy kicsikét . . . Csak egy icipicikét . . . Csak innen repülj le a kertbe . . . majd meglátod, milyen jó az . . . Csak egyszer . . . most . . . most...! Nem lesz semmi baj . . . én tudom . én már sokszor repültem . . . kitárod karjaidat és . . . huss! . . . repülsz, repülsz, mint az a madár, ott, látod, ott a kert végiben . . . Apám találta meg Lacikát az ablak alatt. Szőke angyalhaj beborította arcát és ő . . . ő . . . mosolygott. Igen, mosolygott, mert egy kis zuzodáson kívül, nem történt komolybb baja. De Pista nem tehette be többé lábát a házunkba. Lacika a második világháborúban esett el. De én álmaimban gyakran látom őt, amint kiterjesztett karokkal, mosolyogva repül a liliomkék ég alatt a békésen úszó nyájas bárányfelhők BEKÉPZELT FÉRFIAK “Hány tyúkhoz kell egy kakast tartanom, hogy rendesen tojjanak?” — fordult nemrég tanácsért egy angol mezőgazdasági szaklaphoz az egyik olvasó. “Elég, ha tiz tyúkra jut egy” — válaszolta a szerkesztőség. Posta fordultával újabb levél érkezett a fiatalasszony olvasótól: “Egyetlen szavukat sem hiszem el. Válaszuk férfiakra jellemző nagyképűség!” Várkon Ti A KENYÉR ÜNNEPE Irta: MIKES MARGIT ——-------------i Vetésből kalász, kalászból kenyér, itt is mint otthon, a búza beér. A Bőséget most csépli az ínség s fölcsillan a fény, az uj reménység. Gabonaszemek táncos hullása a manna-csoda megújulása. Ünnepe van a népnek, kenyérnek, ünnepe van a teljesülésnek. Régente kalászkoszorut fontak otthon, frissensült kenyeret hoztak, mint éltetőjét a nagyvilágnak, mint kenyértestét a Messiásnak. KICSODA IGAZÁN NAGY? — Aki tud bocsánatot kérni. — Aki szívből igazán megbocsát és elfelejt. — Aki kerüli a vitákat. — Akit nem lehet belevonni a veszekedésbe. — Aki nem pereskedik, inkább szenvedi a kárt. — Aki nem keresi a maga igazságát. — Aki nem kicsinyes, hanem tágszivü. — Aki nem dicsekszik. — Aki ura a testének és akaratának. — Aki életét ehhez igazítja: Mit tenne Jézus? 1. E'gyed napja, amikor is a télen leölésre kerülő disznót hízóba kell fogni. ő. Lőrincnek két nevenapja is van, ezért talán sokan össze is tévesztik őket. Pedig nem az augusztus 10-i, hanem ez a Lőrinc az, aki a dinnyébe belecsinál, amitől lucskos, Íztelen és túlérett lesz. Azt mondják, ez az utolsó szabadban fürdési nap, de az utóbbi évek időjárása azt bizonyítja, hogy a vénasszony ok nyara sokszor jobban kedvez a nyaralásnak, mint a júliusi fő-szezon. 17. Szentkereszt felmagasztalásának nevezett bucsus nap. Baranyában ekkor tartották a leányvásárt, amelynek hagyományát ma is őrzik. A lányok csinosan felöltözve sétálgattak a vásár meg a búcsú sátrai között. A fiatalok után a családok is megismerkedtek egymással, informálódtak és ha megfelelőnek találták egymást, megejtették a háztüznézést. 29. Mihály napján kezdődik a közép-európai őszi évnegyed. Befejeződik a pásztorolás, a gazdák átveszik juhaikat, természetesen bő áldomás kíséretében. Gondolatok Sose panaszkodj valakinek, hogy fúrnak téged., mert még ő is kedvet kap hozzá. * * * A szél irigylésre méltó, mindig tudja magától is, merre kell fújni. * * * Mindig ő áll az érdeklődés középpontjában, ö a leghangosabb.
