Bethlehemi Hiradó, 1970. január-június (48. évfolyam, 1-26. szám)
1970-06-18 / 25. szám
II 10. oldal BETHLEHEM HÍRADÓ Thursday, June 18, 1970 VIRÁG ÉS NÁDPÁLCA... Irta: IVÁNI ZOLTÁN MAGYAR GUSZTÁV: TOKEN TAKEN 1. Mennyi virág . . . S mind az én édesanyámé — csaptam össze kezemet a csodálkozástól. De, talán az örömtől, s a büszkeségtől is. Azon a bizonyos júliusi napon, amikor vizsgák után, a feldiszi, tett katedrától hazajcvet, anyámat, elemista gyerekseregtől követve, megpillantottam. Volt ott mindenféle. Liliom," nárcisz, szegfű, magyar és törökkiadásban, sok-sok szinváltozatban.. Fehérfürtü ■ akácvirág és rózsák. Rózsák . a végtelenségig. Tea-tuba, ■csipke, labda, — drága hosz: SZU fezáru és igen olcsó s uj.ságpapirba burkolt csokrokéban. Ez már igen! Ez már aztán .«elismerés! — kiáltoztam . mindegyre, amint elmentek a gyerekek. Én a serdülő gimjnazista, a nagy esemény izgalmaiban segédkezni kezdtem anyámnak. Felhozni a .pincéiből a két hatalmas mosó teknőt. vizet huzni. s a kút körül azokban elhelyezni a rengeteg virágot. Anyámnak jól esett ez a .lelkesedés. Ünneplő fekete ruhájában futkosott körülöttem. S a melegtől verejtéke.» homlokán haj tincsét mindegyre hátrasimitotta. E támadt örömben —, hogy »Ady szavaival éljek, “az élet alágyürtj ével” már tréfálkozni ikezdtem. Egy régi operettéből: “A tanitói pálla ollan pál,1a, amilyen pálla nincs több útra indulnak. Az élet útjára, az élet iskolájára. S lám, amint a tevé-vevés- I ben éppen arról osztozkodtunk, hogy fele a virágnak az \ övé, hogy lassan kiszállítsa, hetek alatt a temetőbe, — a másik fele pedig az enyém, hogy a Józsiáskerti kislányoknak szolgáljak naponkénti meglepetésekkel, és le-Hogy mit dicsértem, mit, ;magasztaltam, csak anyám1 tudta igazán. .Azclkból a szür,ko napokból, amelyek egy ■évep, — de lám egy életen át is, neki osztályrészül jutottak. A tanításban, a nevelésben, az egész jövendő."vei való barátkozásban, s a •■szeretettel való felpakolás- 4>an. Mint ilyenkor mindegyre HALÁSZOL A ROZS A NYÍRSÉGBEN NYÍREGYHÁZA - Kalászéi a rozs, a homok kenyérbabonája Szabolcs - Szatmár ■megyében. A múlt év őszén ^61 ezer holdat vetettek be rozzsal. Miután a rozsot főként a magasabb fekvésű homokos területeken termesztik, az árvíz alig tett kárt a termésben. Iváni Zoltán ültünik a fülbe, a kút, a teknők és a virágok mellé, kis idő múlva nagy csend szakadt ránk. Csak néztük egymást hoszszan . . . S a virágokat. Úgy éreztem, mintha mi is bele kerültünk volna mindezek révén a vizsgáztatás nagy tudományába. Hogy az élet iskolájában anyám is, hogyan is áll? Eddig és ezen túl. Szegény ... Csak hallgatott, s néha-néha mélyen rámnézett. Nem a foglalkozásával való évődés érdekelte. Hanem más. Az özvegyi sorsa. Tudta már régen, hogy férje, ha behunyja szemét, esőstől zúdul a baj ránk. S mé<g nem is úgy anyagiak értelmében. Hanem abban, hogy az egyedül maradt asszonnyal szemben az igazság, a jog a kölcsönös kötelezettség és tisztelet is el-eltolódnak. Mert hát emberek vagyunk . . . Na Iáim, — amint ott csendben ülünk — nem erről beszélnek a virágok? Anyáin csak éfppfön odaodaszól a csokrok monológjához. — Ezt: Fekete ügyvéd • lánya hozta . . . Aki tudod, a hatalommal összejátszáiva, elhelyeztette vidékre nagybátyádat. Mert nem tetszett neki, hogy Ítéleteiben semmiért nem befolyásolható. — Ezt meg, Szabónak, a ki hízott fűszeresnek a lánya adott . . . De a másik kollénőmnek igen! Mert a férje a fiát tanította a gimnáziumban. TERJESSZE LAPUNKAT! — Amazt, Sándor orvosék lányahozta. Aki, amikor te halálodon voltál, nem jött el, — csak másnap! Azon az éjszaka, azt hittem megbolondulok. És itt, ezt a másikat, a szomszéd módos gazda lánya hozta. Aki tudod, amikor a szeíkerével elhuzatta a kerítésünket, még ma is jön az árával . . . Bezzeg ha Laci élne! Fizetne azonnal, az okozott kárért. És igy folytatták még a virágok. És anyám megjegyToken Taken! Valamikor régen Ismertem a budai kerteket S a hüs déloszi ligeteket. De elszálltak felettem az évek, S a lenge árnyu ifjú képek Nem jönnek már többé, Soha- soha többé, Soha többé! Gone are the days, gone are their lights. Mine are the nights, only the nights. 2., Token Taken! Nemis olyan régen, Brooklynból jövet— Mint valami követ — Rám köszöntött a tél. Ő lelkem oly nagyon fél A «végső bucsuzástól! Nemis az ismeretlen mástól, Hanem a fájó árvaságtól. For bitter is the toll Death is taking from alL 3. Token Taken! Hogy mikor lesz egyszer végem? Nem mondja azt senki nékem. De Ö egyszer bizton elhív, S bezárul a küzdelmes iv, Melyet éltem szántott sorba, Hol homokba, hol dalokba — Mindég otromba és mindég durva — Csak az Ő kegyelme volt a példa. But for Him we would have perished, His kindness be always cherished! azaz hogy a két külön -nyélzései. Olyanformán, mintha példálóztak volnak: egy szem sima — egyszem nádli. Egy szál virág — egy özvegyi sóhaj .. . Mind-mind, egy “tanitónéni” sorsában, akinek az élet praktikus sikerévei alig ha van kapcsolata. S legfeljebb a kihizott nebulók gőze, az olajos padló, s a tintafolt tarkitja hivatását. Hamarosan röjöttem, hogy igy igen mélyre menetelünk. S nem sek mosolyogni való van, a virágok szemlélésében. Pedighát nagy siker van ma — és záró ünnepély. Már éppen fel akartam állni. Hogy véget vessek a furcsa életigazság feletti némaságnak, c^mdnlek-íkönnynek, amikor anyám egy halvány rózsaszín bazsarózsa csokorra mutatott. De úgy, olyan hirtelenséggel, olyan elevenséggel és palástólhatatlan örömmel, hogy azon nyomban viszszáélénkültem helyemre. —Ezt pedig — emelkedett most szólásra a tanitónő, az én anyám — tudod ki hozta? — Na ki? A Kati fia, itt a városvégről. Szegény szürszafeó özvegy. Ő is megtanulta a falusi kabátok varrását, s élnek ahogy lehet. Józsika pedig — bár egy egész nyáron át hagymát, ugorlkát esznek, a legjobb számtanistám! Csodagyermek, hidd el nekem . . . S milyenek az emberek: még hírbe hozták anyját nem is volt férje. Mert eltűnt a háborúban. — A Kati fiát? — husztam el csodálkozón a számat — Hiszen kertjük sincs? És miből? Anyám kissé izgatottan, de mégis határozott lendülettel hajlott felém. Ott a júniusi, s tanítónőt ünneplő virágáradatban, a kutnál. Lopta! — Lopta? . . . És honnan? *Rimfakasztó, játékos szóból — mintegy puszta véletlenként — született a két nyelvű versek ötlete. , Résziünkre akik valóban két nyelvben élünk és igy is értünk régóta megadatott az a kivétel — vagy inkább a Sors bőkezű ajándéka —, hegy a második nyelv — a mi esetünkben az angol — kifejező képességét az egyiszerü megértésen túl édes anyanyelvűnk érzés- és gondolatvilágában 'iá átvigyük: — néztem, rá kikerekedett szemekkel. S ő — aíkkor már nem is mint szülő, hanem örök pedagógus, simította arcomat: — Igen lopta. Innen a mi I kertünkből. De. ne áruld el senkinek. Ha hátramész, megtalálod nyomát az ágyásokban ... Ha láttad volna, milyen reszkető kézzel nyújtotta át nekem. A többiek előtt. Elvégre ő ne vigyen virágot? A legjobb számtanista? . . . Különben mondhatom neked, anyjának segit, dolgozik egy nyáron át, s egy fűszálhoz se nyúlna,. . . vet mint “egy nyelvet” használjuk, egyiket a másikkal kiegészítve, egyikből tetszés szerint átszárnyalva a másikba. Erre pedig semmi sem alkalmasabb, mint a költészet, amelynek varázsa, szabálya és szerkezete oly játszi könnyedséggel ötvözi eggyé a két nyelv egymásba olvasztott közös mondanivalóját, New York, j ulius hó. 20. most már velem ,— csak későbbi hallomásból tudom. Leborultam a tanitónő kezére. Csókoltam a virágáradatban, s felajánlottam a már elosztott virágok nekem jutott felét is — édesapám sírjára. Aki ha élne — tanitónő ide — tanitónő oda, s az ő megbocsátó mosolya és kedvenc tanítványa — mégse lenne ilyen nagy vizsgatétel elé állítva minden itt körülöttünk. S bennem az igazság, a jó, s a rossz fogalma. Olyan végesen, olyan bukásra álló emberien. Ami ezek után történt —-
