Bethlehemi Hiradó, 1969. július-december (47. évfolyam, 27-52. szám)
1969-12-04 / 49. szám
12. MdM BETHLEHEMI HÍRADÓ «I Thursday. Dec. 4, I960 Budapestből Mekka II. és egyéb alvilági trükkök (Foly(atás) — Addig is, mig bejövök a pénzért — mondtam —, tanulja be, ami ezen a kis cédulán van, úgy mint a vízfolyás. Ha álmából felkeltik, akkor is el tudja mondani. Amikor késő délután visszajöttünk a Kun utcából, azt ajánlottam Kisvörösnek, menjünk egy másik büfébe, mert nem akarok most a mérnökkel találkozni. — Ahá? Át akarod ejteni? — nevetett. — Nagy link, sokat átvert már, nem kár, ha kitolsz vele! Gyerünk egy korsóra! Ezekben a büfékben mindig talál megjegyeznivalót az ember. Most is tanulságos esetnek lehette mtanuja. Én pedig azt akartam, hogy ennek az alvilági életnek minden titkát kikémleljem, hogy aztán illetékes helyek figyelmét felhívhassam ezekre a dolgokra. Ezek a társaságok az egész fővárosban a legszorosabb összeköttetésben álltak egymással. Pontosan tudták, kik tartoznak együvé, hol és hogyan működnek, hol, mi történik és egymás kezére játszottak a lopott tárgyak értékesítésében vagy elrejtéséin, valamint a nyomozás szálainak öszszekuszálásában és megnehezítésében. Kisvörös tudta, kik buktak le, azt is megmondta, hogy melyik másik galeriból adtak kölcsön “dütőket” oda, ahol hiány állt elő. A szerelmi alvilágban nincsenek titkok azok számára, akik oda tartoznak. Szinte fantasztikusan hatott, amint Kisvörös sétánk közben rámutatott egy-egy házra és megmondta, kinek az álmanikür vagy álmasszőr szalonja működik benne. Ő őőhőőozőott össze egy büfében Rózsival, aki néhány hete még egy Kertész utcai álmasszőr szalon alkalmazottja volt. Rózsi egy regényre való anyagot mondott el nekem ezeknek az álszalonoknak hétpecsétes titkairól. Voltak a főváros egyes mellékutcáiban kávémérések, “csehók”, amelyek hajnali három órakor nyitottak. Az éjszaka népe ezekben kötött ki, mielőtt a reggeli világossá gelől hazaszéledt volna. Persze a legtöbb ilyen kávémérés szolid, csendes kis zug volt, ahová az éjszaka nomádjai: zenészek, pincérek, virágárusok, sofőrök tértek be egy pohár meleg kávéra, meg olyanok, akik lakás hiányában az éjszakát egy pádon töltötték. De volt néhány hely, ahová csak az alvilág “legnehezebb” alakjai jártak: a tolvajbandák vezérei, valutások, hamiskártyások, zsebtolvajok, kitartottak, akik már megszabadították hölgyeiket éjjeli keresetüktől. Ezek az úgynevezett “nagyvágók”. Mit csinálnának mást ezekben a hajnali órákban, mint hogy hazárdoznak? Megkértem Kisvöröst, vezessen egy ilyen jobb helyre, ö Kun néni kávémérését ajánlotta, a József körút egvik mellékutcájában. Oda mentünk. Bár ne mvolt még három óra, a kávémérésből világosság szűrődött ki. Kisvörös megzörgette az ajtót és rövid párbeszéd után beléphettünk. Még csak hárman voltak odabent. Az egyik rendkívül jellegzetes alak volt. A szenvelgő arc, a kiéltség mély barázdái szája körül, ondolált haja, kimért mozdulatai rávallottak foglalkozására. —Ez a “Blazirt” súgta Kisvörös.—Nagy fiú! Jó női vannak. Az ott a másik asztalnál “Gurigás”, a zsebes. Nemzetközi. Az meg ott a sarokban “Zsugori”, a valutás. “Zsugori úgy ült ott, mint egy pók a hálójában. Most gyors egymásutánban nyílott az ajtó, úgyhogy hamarosan tizen lettünk. A jövevények: “Kisprinc” (zsebes), “Stukker” (betörő), “Dörgő” (betörő), “Nagyszájú” és “Birkózó” — mindkettő tolvajbandavezér. Kisvörös nyilván rosszat sejtett, mikor Dörgő arcába nézett. Innen tudtam meg, hogy vihar van készülőben. — Ő Őmint tapasztalt tengerész — már kezdte kihúzni a vitorlákat. Hátam mögé jött és megbökött. Szemével intett: gyerünk innen, balhé lesz! Ahogy a kártya izgalma magával ragadta az egész bandát, észre sem vették, hogy visszasugtam Kisvörösnek: várjunk még egy kicsit, szeretném látni, hogy mi lesz. Két kezét nadrágzsebébe süllyesztette, komoly tekintettel követte a lapok járását, amint csalfa szeszéllyel ugrált ide-oda a szerencse. Láttam, azt akarja megállapítani, amit különben nemcsak sejtett, hanem biztosan tudott is, hogy: Nagyszájú csalt! Nagyszájú osztott, gusztálni kezdett, ebben a pillanatban Dörgő elorditotta magát és tenyerével rácsapott a bankra, másik kezéből meg kirántotta Nagyszájú kezéből a lapokat. A következő pillanatban valamenynyi játékos felpattant, mindegyik a kasszába markolt, igyekezett Dörgő hatalmas tenyere alól kitépni annyi pénzt, amennyit tudott. Mindez csak egy pillanatig tartott. A következő pillanatban Nagyszájú kezében megvillant egy kés, és odaszegezte Dörgő kezefejét az asztalhoz. Blazirt és Zsugori voltak az elsők, akik a folytatást nem várták meg, a többiek keze hátranyult a nadrágzsebbe és szinte maguktól nyíltak ki a bicskák. Kisvörös kihúzott a csellóból. — Gyerünk, pucoljunk innen, minek csomagoljuk be magunkat ilyen “zribe”? Bicskázzák egymást és én nem szeretem az ilyet . . . Amint Kisvörössel a büfébe igyekeztünk, a New York sarkán nagy csődületet láttunk. Valaki hanyatt feküdt a földön, arca meg volt merevedve, kezei ökölbe szorítva és lábaival néha nagyokat rúgott. Orvos hajolt föléje, a földön ott állt nyitott táskája és hallgatóval vizsgálta a szerencsétlen ember szivét. Kopott öltözetű asszony sirdogált és tördelte kezeit mellettünk. Rövidesen kivált a tömegből egy jólöltözött ur és odalépett az asszonyhoz és kérdezgetni kezdte: kicsoda, micsoda, mióta beteg a férje, kap-e segélyt, végül zsebébe nyúlt és kétpengőst adott az asszonynak. Hogy mindenki példát vehessen róla, hangos szavakkal kisérte kézmozdulatát: — Itt van, asszony ez a kétpengős, én többet nem adhatok. Talán akad még itt valaki, aki valamivel segitheti. Az asszony kezet akart csókolni neki, az úriember azonban elhárította és tovább sietett. Még mielőtt a hatást kivárhattam volna, Kisvörös a kabátomnál fogva kihúzott a gyűrűből. — Kár itt lógni, szomjas vagyok. Stiplízők. — Mi az? — Ismerem őket. Kantári Jani meg a felesége. Az a frejer, aki dobta a kétpengőst, Timár Feri. Amit az idegenek adnak, az a tiszta nyereség. Végigjárják Pestet, ide egy hónapig most nem fognak jönni. — No, és ha valaki a mentőket hívná? Kiderülne a balhé — mondtam. — Ki van zárva. A mentők csak a zsernyák hívására jönnek ki. Ők meg nem dolgoznak ott, ahol zsernyák őrszem van a közelben. A Timár Feri figyel is. Ha baj van, ledrótozza, az asszony megszorítja Jani hüvelykujját, aki abból már tudja, hogy tovább kell pucolni. Pillanatig szinte azt hittem, hogy rossz tréfa az egész, de eszembe jutott a kis Nusi a büfében, Olga és a többiek, akiket végzetük a szerelmi alvilág lelketlen kufárjainak hálójába sodort. Mindez valóság, szomorú, de valóság .És eszembe jutott Holzmesser öt nője és Technikus Sanyi, a lélekidomár. A naplóiró detektiv-fogalmazó rövidesen visszatért hétköznapi foglalkozásához, s az alvilág hirtelen “bomlani” kezdett. A Főnök bandája bíróság elé került. De nem sokkal később újjáalakult ez az alvilág, ugyanazzal a szervezettséggel, mint korábban. A szervezett alvilágot csak 1945 után sikerült felszámolni. (Folytatjuk.)
