Bethlehemi Hiradó, 1968. július-december (46. évfolyam, 27-52. szám)

1968-10-24 / 43. szám

12. OLDAL uicrHníffKMi híradó Thursday, October 24, 1963 "OPERABÁL 13" (FOLYTATÁS) A közvélemény apránként rakta össze a mozaikokat. És csakhamar mindenki meg volt győződve, hogy jóllehet Redl prá­gai lakásán csak a legutóbbi időkről szóló bizonyítékokat találtak, a magas rangú tiszt már régen elkötelezte magát a kü­­lönlböző idegen hatalmak, elsősorban a cá­ri Oroszország kémszolgálatára. Néhány évvel előbb, 1904-ben az egész Monarchiát heteken át izgalomban tartotta a Hekailo—Wienckowski—Acht per. Hekai­­lo hadbiró ezredes volt, a lembergi 43. had­osztály jogi előadója, Wienckowski őrnagy, a sztanyiszlavszki kiegészitőparancsnokság ve­zetője, Acht kapitány pedig a lembergi ka­tonai parancsnok segédtisztje. Mind a hár­mukat bűnösnek találták abban, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia felvonulási ter­veit kiszolgáltatták az oroszoknak, de csak Hekailot Ítélték halálra, a másik kettő hosz­­szu börtönbüntetést kapott, megúszták kötél nélkül az ügyet. Ebben az Ítéletben nagy sze­repe volt Redlnek, aki akkor még csak szá­­zádos volt, és aki a kémbandát leleplezte, és tárgyalásukon a katonai szakértő szerepét töltötte be. Hogyan született meg ez az annak ide­jén nagy port felvert kémper? 1903-ban az osztrák-magyar hírszerző szol­gálat nagy fontosságú értesülést kapott az prosz hadsereg egyik varsói vezérkari tiszt­jétől, akit sikerült megvesztegetniük, és aki egyik legfőbb támasza volt a Monarchia oroszországi titkos szolgálatának. Ez az ügy­nök azt közölte, hogy az oroszoknak sikerült az osztrák-magyar hadsereg felvonulási ter­veit megszerezni. A hir valóságos pánikot keltett a vezérkarban. Redl, a hírszerző szol­gálat vezetője azonban nyugodt maradt. Ak­koriban azt hitték, hogy azért, mert ez a ke­mény és rátermett katona még ilyen körül­mények között sem veszti el a fejét. Halálos nyugalommal látott hozzá, hogy kézre kerít­se az árulót. És ez bámulatosan rövid idő alatt bravúros és titokzatos módon sikerült neki. Csak 1913 májusában derült rá fény, hogy Redl maga adta el a terveket az oro­szoknak, az orosz hírszolgálat pedig maga szolgáltatta három ügynökét Redl kezére, hogy ezzel is álcázza a legértékesebb és leg­fontosabb ügynök, Redl tevékenységét. Redl annak idején a nagy erővel megin­dított nyomozás ötödik-hatodik napján hir­telen elutazott, senki nem tudta, hogy hova. Amikor visszajött, felmutatott néhány leve­let, amelyeket Hekailo, Wienckowski és Acht az orosz hírszerző központhoz írtak. Redl fő­nökei sohasem tudták meg, hogy Redl hon­nan szerezte meg ezeket a leveleket. Szem­rebbenés nélkül elfogadták viszont elszá­molását, amelyben a levelek megszerzésé­nek húszezer koronát tüntetett fel. Nyilván­való, hogy a varsói orosz kémközpont bo­csátotta Redl rendelkezésére a bizonyítéko­kat. Az osztrák-magyar külügyminisztérium természetesen nem kémkedésről, hanem csak csalásról és sikkasztásról, közönséges bűn­cselekményekről tett emlitsét, amikor Bra­zíliától — ahová időközben szökött — He­­kailót kikérte. Enne kalapján a brazil ható­ságok le akarták tartóztatni Hekailo-Webert, de a zorosz útlevelet mutatott fel és az orosz konzulátus védelme alá helyezte magát. Né­hány nap múlva azonban Hekailo felhagyott azzal, hogy az ő neve Weber és ő orosz állam­polgár. Ebben nyilvánvalóan szerepet ját­szott, hogy a Riódé Janeiro-i orosz konzulá­tus — a hazulról, a cári kémszolgálat javas­latára kapott utasítás alapján — közölte He­­kailóval, hogy leveszi a kezét róla. Hekailónak az őt őrizetbe vevő és Euró­pába kisérő brazil katonatisztek többször megadták a lehetőséget rá, hogy öngyilkos legyen, de a volt hadbiróezredes nem élt sem a zárkájába csúsztatott pisztoly lehetőségé­vel, sem azt nem tette meg, hogy útközben a tengerbe vesse magát. Abban bízott, hogy minvel őt a braziloktól csak csalás és sikkasz­tás miatt kérték ki, kémkedésért nem ítélhe­ti kel, tehát viszonylag olcsón megússza a dolgot. Kihallgatása során, amelyen Redl szakér­tőként működött közre, ezért elég bőbeszé­dűnek mutatkozott. Nyugodtan elmondta, hogy mi mindent adott el az oroszoknak, igy többek között a lembergi helyőrség riadóz­­tatására vonatkozó utasítást is. Redl újra és újra vallatta Hekailót, hogy vallja be: a fel­vonulási tervet is kiszolgáltatta. Hekailo azonban magabiztosan válaszolta: — Ugyan, százados ur, hogyan juthattam volna én ehhez a felvonulási tervhez? Azt csakis a bécsi vezérkari irodából adhatta el valaki az oroszoknak . . . Hekailo megnevezte bűntársát is, Wienc­kowski őrnagyot, a sztanyiszlavszki kiegé­szítő vezetőjét. Az őrnagynál Redl egy ka­tonai ügyész társaságában maga tartotta a házkutatást. Ez eleinte teljesen eredmény­telenül járt. Redl azonban nem nyugodott bele, hogy nem találtak semmit. Csevegni kezdett az őrnagy tündéri hatéves kislá­nyával. Játszott vele egy kicsit, magához édesgette, dicsérte okosságát, talpraesett feleleteit. Aztán megkérdezte: — Ha ilyen okos vagy, azt is tudod, hogy a papa hova dugja el a leveleit? — Természetesen — nevetett a gyerek, az őrnagy dolgozószobájába szaladt, a hatal­mas íróasztal alá mászott és az asztal sarkára mutatott. Redl ilyen alattomos módszerrel, az őr­nagy gyermekének felhasználásával találta meg a gombot, amelyet csak meg kellett nyomni, és máris feltárult a hatalmas Író­asztalba süllyesztett titkos fiók, előkerültek a súlyosan terhelő iratok. És ekkor, miután az ügy leleplezésében hatalmas érdemeket szerzett, Redl maga­tartása teljesen megváltozott. Most már menteni akarta Wienckowskit és Achtot, és emiatt összeütközésbe is került Haberditz katonai ügyésszel, aki a vizsgálatot vezette. Mint később kiderült, Redl szemrehányáso­kat kapott a varsói orosz vezérkartól, hogy a leleplezésben túlságosan is messzire ment. Hekailo leleplezését nem bánták. (Annál is inkább, mert az egyik orosz tiszt, aki a cári kémszolgálat megbízásából a kapcsolatot tartotta Hekailóval, felvette ugyan a kial­kudott judáspénz teljes összegét azzal, hogy azt eljuttatja ügynökének, de az összeg felét megtartotta magának. Emiatt tartott Hekailótól, és éppen kapóra jött neki, hogy valakit fel kell áldozni.) A Wienckowskira és Achtra vonatkozó anyagokat azonban csak végszükség esetére bocsátották Redl rendelkezésére. És lám, Redl már az ügy elején bevetette ezeket a bizonyítékokat is, nem törődve azzal, hogy a cári hírszolgálat még sokáig tudta és akarta volna ezt a két ügynököt használni. Redl, az oroszok kémje, félelmetes ellen­fele volt a kémeknek és hírszerzőknek. Va­lóságos legendák jártak a század elején cso­dálatos képességeiről. Kémek egész sorát leplezte le, juttatta a bitófára vagy tizenöt­­húsz évre börtönbe. Anélkül, hogy kétségbe vonnának kétségtelenül nagy szaktudását és tehetségét, figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy nagyon sok kémet és ügynököt éppen a cári kémszolgálat játszott már ab­ban az időben is Redl kezére. Az elgondolás képlete rendkívül egysze­rű volt: Redl kiváló ügynök, aki nagysze­rűen hozzáfér mindenféle titkos anyaghoz hiszen ő a hírszerző szolgálat egyik vezető­je. Ahhoz, hogy helyén maradjon, eredmé­nyeket kell felmutatnia, bizalmat kell kelte nie. Erre a célra pedig érdemes feláldozn egy sor kevésbé értékes ügynököt, annál is inkább, mert Redl egy tucat ilyen embei munkáját egymaga pótolja. Mindenesetre ez az eljárás ismételten meg mutatja, milyen gátlástalan, kegyetlen em bér volt a kémkedés történetének talán leg hirhedtebb alakja. FOLYTATJUK

Next

/
Thumbnails
Contents