Bethlehemi Hiradó, 1964. július-december (42. évfolyam, 27-53. szám)

1964-08-13 / 33. szám

BETHLEHEM» HÍRADÓ 6. OLDAL AZ ISTEN KARDJA ÉS A HADAK ÚTJA .. ’..f'v-itr Irta: BENEDEK ELEK Attila eszének s kardjának magyar nép kiét ős-ága: Hu­rej ével egy nagy világbiro­dalomnak lett az ura. Vala pedig ennek a nagy világbi­rodalomnak a központja az a föld, melyet mi ma ma­gyar hazának nevezünk. S eredeti a nép, mely először alkotott ezen a földön egy­séges államot, a turáni nép­­csa'ládból. Abból a népcsa­ládból, melyből eredeti az avar, a hunok világbirodal­mának összeomlása után, a második turáni faj: rövid idő­re bár, szintén itt alkotott ez is egységes államot. Abból a népcsaládból, melyből ere­deti a magyar is: az ezer éves magyar állam megalko­tója. A világverő hun nép nem tudott állandó gyökeret ver­ni a mai magyar földön, de maradt utána egy nagyérté­­kü örökség: midőn a marok­nyi magyar elindult honke­reső útjára, azt a földet ke­reste, mely egykor Attila földje volt s honfoglaló mun­kájában nagy erőssége volt a hagyomány táplálta büsz­ke tudat, hogy ezt a földet a vele atyafi hunok vére áz­tatta egykoron s valóképpen a testvér örökét foglalja el. Testvérnek nevezi a hun és magyar népet a rege. Nim­ród, a hires vadász, a hatal­mas .fejedelem az a törzs, melyből kihajtott a hun és nor és Magyar, ennek előtte sok ezer esztendővel, mesz­­sze keleten . . . Hunor és Magyar, ez a két dali szép vitéz — igy szól a rege — amig nagy legénnyé serdül­tek együtt vadásztak édesap­jukkal; majd, hogy Nimród leöregedett, ketten kalandoz­ták be hazájuk földjét: min­den zegét-zugát ismerték an­nak. Egyszerre csak elfogta mindkettőnek szivét a vágy, tulmenni az ország határán, hadd lássák, mi van ott. Mi­lyen ott az erdő, a mező. Ma­gukhoz vettek ötven-ötven válogatott vitézt, felkereked­tek s vadászgatás közben 'el­kalandozták messze, messze az ország határán túl. Sze­mük, szivük eltelt gyönyö­rűséggel. Rengeteg erdők, végtelen rcjr.aságck, amerre mentek. Nagy csordákban csatangolták mindenféle va­dak. Külön-külön fogtak egy­­egy vadat s úgy vették űző­be. — Egyszer aztán egy szar­vason akadt meg a szemük: csodaszép állat volt, nem lát­tak még ehhez hasonlatost. A két ágas-bogas szarva össze volt fonódva s lebegett a fe­je fölött mint egy koszorú. A két szeme feketéllett, ra­gyogott, mint a fekete gyé­mánt. A deréka karcsú, haj­lékony, mint a lengő nádszál; a lába vékony s szaladván, nem látszott érinteni a föl­det. Üzőhe yették ezt a cso­daszép szarvast, vágtattak utána, mint a sebes szél; nyo­mukban a vitézek, tisztásról rengetegbe, rengetegből tisz­tásra, hegyeken fel, folyóvi­zeken át. Hol eltűnt, hol fel­bukkant a csodaszép szarvas: csalta, csalogatta Hunort és Magyart. Reggeltől esig ker­gették a szarvast, de hiába, al­­nyatkor eltűnt egy ingová­nyos helyen, sürü nádas rej­tőkébe. Soha többet nem lát­ták. De ha a csodaszép szarvast meg sem is foghatták, elve­zette ez őket olyan szép föld­re, amilyet még nem láttak. Gyönyörű sziget volt ez: kö­röskor ül rengeteg erdők és folyóvizek. Övig gázoltak fű­ben, virágban. Nagy terebé­lyes fák adták pompás gyü­mölcsöt s enyhe árnyékot. A vizeknek színén kicsiny és nagy halaknák ezrei úszkál­tak s játszadöktak a nap ve­rőfényében. — De szeretnék itt marad­ni örökre! —■ ■ mondá Hunor áradozó szívvel. — Hát te, öcsém, Magyar? —Én is, bátyám, én is! ... És ott maradónak. Már több napja voltak a szép szigeten s csodálkoztak, hogy a maguk emberein ki­­vül más embert nem látnak. Felkerekedtek hát, hogy néz­% zenek széjjel. Velük a száz vitéz. S im, amint bolyonga­­nak a nagy rónaságon, egy­szerre csak S2emük, szájuk el­állóit a nagy csodálkozástól. Egy nagy csapt lány, egyik szebb a másikiál, ott táncolt karikába, kóróe, csörgedező forrásnak a távén. Szépen összefogództak — lehettek százan, ha nen többen — s úgy kerengtd körbe, a kör közepén pedig két leány lej­tett, olyan szép mind a ket­tő, hogy a napra lehetett néz­ni, de rájuk nem. Összenézett Hunor és Ma­gyar, a többi vitéz is, semmit sem szóltak, de egyet gondol­tak: hirtelei közrefogták a lányokat, kia egy lányt fel­kapott a nyergébe s azzal el­vágtattak seies szélnél sebe­sebben. Hunor és Magyar azt a két lányt tapták fel nyer­gükbe, akik a kör közepén táncoltak: ai alánok fejedel­mének, Dulnik a leányai vol­tak ezek. Reszkettek a féle­lemtől, de Hunor és Magyar olyan szép szavakkal engesz­telték, vigasztalták, hogy las­sanként nekibátorodtak s nem is bánták, hogy elrabol­ta őket az a két dali szép fiú. Nem bánta a többi lány sem. Még aznap nagy lako­dalmat laktak: egyszerre volt a lakodalma Hunornak és Magyarnak s a száz vitéz­nek. És megáldá Isten frigyü­ket. Szaporodtak ivadékról ivadékra. És telt, múlt az idő, eltelt vagy száz eszten­dő s Hunor és Magyar nem­zetsége úgy megsokasodott, hogy nem volt elég tágas a szép sziget. Uj hazát kellett keresniük. Felkerekedók mind a két nemzetség, vándoroltak he­gyeken, völgyeken, folyóvize­ken át, igy értek Szittyaor­szágba. Ez már nagy, jó nagy darab föld volt, s bár laktak ottan más népek is, elfértek ott. Akkor már száznyolc nemzetsége volt Hunor és Magyar ivadékainak: e közt oszlott fel Szittyaország. De telt az idő s ime, Szittyaor­szág sem elég nagy már, me­gint uj hazát kell keresniök. Összeültek a nemzetségek öregei, vezérei s tanakodtak. A hunn nemzetségek vezérei azt javasolták, menjenek nyu­gat felé, a magyar nemzet­ség vezérei, hogy inkább menjenek vissza a régi hazá­ba, honnét Hunor és Magyar elszakadtak. Végezetül is ab­ban maradták: a hunok men­jenek nyugatnak a ha elég nagy földet találnak, adják hirül s utánuk mennek a ma­gyarok. Hanem mikor éppen indulóban voltak, előállott Attila, a hunok vezére s kér­­dé: hát az Isten kardja kié lesz? Mert mikoron a hunok és magyarok elfoglalták Szittya­­országot, egy kardot szentel­tek Istennek, aki e földre se­gítette. Minden nemzetség­nek jussa volt Isten kardjá­hoz. Hitték, vallották, hogy mig övék e kard, velük az Is­ten.- Összeültek a nemzetsé­gek bölcsei, tanakodtak há­rom éjjel s három nap és ha­tározták: penderítse, forgas­sa meg egy világtalan ember hétszer a kardot, hetedikszer ejtse ki a kezéből. Ha nyu­gat felé esik, legyen a huno­ké; ha kelet felé, maradjon a magyaroké. Ebben mind megnyugovának. Mikoron pe­dig a világtalan ember hete­dik penderités után kiejté ke­zéből a kardot, kerekedék ret­tentő forgószél, felkapta, re­pítette Isten kardját, vitte, vitte nyugat felé s egyszerre csak eltűnt . . . — Lássátok, lássátok, mon- i l dá Attila, az Isten is azt akar­ja, hogy nyugatnak menjünk. Ne búsuljatok a kard után. Megtaláljuk majd mi s hogy­ha megtaláltuk, hírül adjuk nektek: jérték ti is, jérték! És útnak eredeti a nagy hun nemzetség. Elől a vén Mundzuk, két oldalán két da­li fia: Attila és Buda. Nyo­mukban tenger nép, ki gya­logszerrel, ki lóháton, át ren­geteg erdőkön, mérhetetlen síkságokon, de hosszabb idő­re meg nem állapodtak, mig a Duna s Tisza közé nem ér­tek. Ez a föld tetszett nekik erősen. — Itt maradunk, itt élünk, halunk ! —piáltották egy szív­vel, lélekkel. —Hajh, lett rettentő nagy rémület az itt lakó népek kö­zött. Fejüket vesztve hívták segítségül a vasfej ü Detrét. És az jött is rettentő nagy sereggel. És összecsapott a két sereg, mint két fekete felleg. Kiáradt a Duna, any­­nyi vér folyt belé. Ha ki­áradt, nem áradt hiába. A hunoké lett a Duna és Tisza köze. És éltek ott sokáig bé­kességben. Hadakozásra tán nem is gondoltak. De Attilá­nak nem volt nyugodalma. Kicsi volt neki a Duna s Ti­sza köze s szerette volna meg­hódítani az egész világot. Mondta az apja: — Ne is gondolj erre, fiam, mig Isten kardját meg nem találod. Hiába a nagy vitéz­séged, ha nincs veled Isten. E naptól fogvást mind az Isten kardja volt Attila fejé­ben. S hogy meghalt az apja s a hunok egy akarattal őt választották királyuknak, őt, a legvitézebbet, a legbölcseb­­bet, nem volt lelkének nyu­godalma: hej, csak megtalál­ja Isten kardját! Közben, hogy úgy tépelő­­dék az ő lelke, láta egyszer csodálatos álmot. És hivatja lett. Én pedig, amint repül­tem, le-lesujitottam kardom­mal s im, az erdők meghajol­tak, folyók s tengerek két fe­lé nyíltak, a városok lángba borultak. Mondjátok, tálto­sok, mit jelent az álmom? Előállott Torda, a legvé­nebb táltos s mondá: Felsé­­a jövendőmondókat, fejtsék meg az álmát. Mondja nekik: — Hallgassatok ide, az éj­jel álmomban csodálatos ál­mot láttam. Mintha fényes nappal történt volna, úgy emlékszem reá: ősz, öreg em­ber szállott le hozzám a le­­vegőégből s egy ragyogó kar­dot kötött az oldalamra, de ahogy felkötötte, úgy eltűnt az öreg ember, mintha föld nyelte volna el. Nézem, né­zem a kardot, s hát kivilá­­gos-világra olyan, mint az Is­ten kardja. S valamiképpen az Isten kardját szemünk lát­tára felkapta s elvitte vala se­bes forgószél, azonképpen en­gem is sebes forgószél kapott fel s vitt erdők, hegyek, ten­gerek, végtelen rónaságok, rengeteg nagy városok fe­­ges királyom, életem, halá­lom kezedbe ajánlom, a te álmod azt jelenti, hogy meg­kerül az Isten kardja s akkor (Folyt, a 8-ik oldalon) Thursday, August 13, 1964 SZERELEM KIFÁRJAI Irla: KERTÉSZ MIKLÓS — Igazán nem tudom mi történt velem. Talán még az eszemet is elvesztettem? Mintha egy zavaros álojn lenne az egész, ami velem történt. Gyilkossággal vádolnak, állítólag megöltem egy embert, egy gyönge nőt, akit nem is ismerek. Lehetséges lenne ez? Igen, emlékszem rá, hogy láttam egy nőt a nagy bükkfa alatt, megalvadt vérrel körülvéve. Brr! Iszonyú látvány volt. Láttam a tátongó sebet, melyből csendesen bu­­gyogott a vér, az ártatlanul kiontott vér, mely mindig égbe ki­ált. Láttam Géza gróf megdöbbenését és láttam atyám elke­seredését. Hirtelen abbahagyta és felszökve a helyéről, vadul forgó szemmel nézett szét. — Hah! a gyilkosság megtörtént és csakugyan én lennék a gyilkos? Az áldozat engem nevezett volna meg? Ur Isten, ne hagyj el. Ne vedd el végképp az eszemet. Nem emlékszem rá, nem bírok tudtával annak, hogy csakugyan én öltem meg őt. És miért? Mi okból tettem volna ezt? Tenyerébe rejtve arcát, gondolkozni kezdett. Visszaidézett emlékezetébe mindent, ami vele történt, attól a pillanattól kezd­ve, melyben Morvay doktor intézetét elhagyta. Idejött, mert Szentiványi Géza gróf kastélya volt legkö­zelebb, itt kaphatott tehát legelőbb segítséget. Mire ideért, úgy el volt fáradva, hogy kénytelen volt a pavillonban pihenőt tar­tani ... Ezalatt történt itt a gyilkosság. És most őt vádolják annak elkövetésével, mert véletlenül éppen a tett színhelyén vlot. Pe­dig ő olyan ártatlan-ebben, mint a ma született gyermek. So­ha életében nem látta a meggyilkoltat, hírét sem hallotta, azt sem tudta, vájjon a világon van-e és mégis maga az áldozat vádolta volna őt. De miért és milyen alapon tette ezt? Ezt nem bírta felfogni. És atyja mégis ebből indult ki. Milyen isszonyu helyzetet idézett elő ez a képtelen vád? Hogy elidegenitené őket egymástól? Atyja, aki eddig legjobb barát­ja volt, most egyszerre ellenségévé lett — aki felháborodásá­nak elvakultságában kész őt börtönbe juttatni. Könnyek pe­regtek szeméből és boldog ifjúságára gondolt, amely most egy­szerre semmivé lett, anélkül, hogy igazán bűnösnek tudná ma­gát . ,v. Egyszerre összerezzent, mert hallotta, amint a könyvtár­­szoba ajtaja kinyílt. Talán atyja jön és hirül hozza neki, hogy minden rendben van. Vagy talán Rózsikát is magával hozza. Az pröm pírja szökött az arcába. A szerető szív sokszor képtelen reményekkel kecsegteti fnagát. ■ 4 ^ Az ajtó felé pillantott és a csalódás kifejezése költözött ar­cára. Nem édesatyja lépett be, hanem egy ember, ki a grófi szolgák egyenruháját viselte. — Mit akar ez az ember? — töprengett Aladár. — Vájjon nem érik be azzal, hogy kívülről őrzik őt, most még ite is be­jönnek, hogy még jobban vigyázzanak reá? Haragjában felállott és hátat fordítva a jövevénynek kiné­zett az ablakon. Ekkor valaki hátulról megérintette a vállát. Aladár megbotránkozva hátrafordult és lángoló pillantást vetett a vakmerőre, aki szolga létére meg merte őt érinteni. Haragja azonban egyszerre csodálkozásba ment át. Ez az ember imponáló alakkal birt, egész magatartásában volt vala­mi, ami inkább urra emlékezteit, mint szolgára. Csak egy nem tetszett neki: rőt haja, de máskülönben a szolgai egyenruha dacára igen urias külsejűnek látszott. —Mit kíván — kérdezte Aladár mogorván. — Nem hív­tam senkit, ennélfogva nem is érezheti magát feljogosítva ar­ra, hogy ide belépjen. Annyit legalább elvárhatnék, hogy bé­két hagyjanak és ne háborgassanak nyugalmamban. — Bocsánat gróf ur, az öreg Balázs tudtával vagyok itt. — Ki az a Balázs? , — Szentiványi- gróf ur legbizalmasabb komornyikja. Csak néhány szavam lesz a gróf úrhoz s ha lesz szives engem meghall­gatni, nem fogja megbánni. — Beszéljen hát. De figyelmeztetem, legyen egészen rö­vid. Mit akar? — Szabadságot hozok önnek, gróf ur, — felelte a vörösha­­ju alattomos mosollyal. — A gróf urnák csak akarnia kell és ebben a pillanatban szabad lesz. — Szabad? — kérdezte a gróf meglepetten. — Hogy érti ezt? Üzenetet küldött atyám? Belátta, hogy igzságtalan volt irántam, avagy megtalálták már az igazi gyilkost? A vöröshaju vállat vont. — A gróf ur —, mondta. — Sajnálattal veszem ki szavai­ból, hogy helyzetével még mindig nincs tisztában. Súlyos gya' nu nehezedett önre és még mindig sürü fátyol borítja a titok­zatos bűntettet, melynek elkövetésével önt vádolják és lehet, hogy a gyanú rajta is marad a gróf uron. Gondolja csak meg az adott körülményeket. Maga az áldozat, önt nevezte meg gyilkosának s önt ugyanabban az órában ott találták, ahol a gyil­kosságot elkövették. Gróf ur, ön a vádlottak padjára fog ke­rülni és nincs a világon az az esküdt, aki önt felmentené. Aladár arca még sápadtabb lett. A forma, mellyel a szol­ga a veszélyes helyzetet kifejtette, megremegtette őt és most is látni vélte a feneketlen ösvényt, mely elnyeléssel fenyeget­te őt. Valóban ennek az embernek igaza volt. Ha ez a titokzatos gyilkosság a bíróság elé kerül, akkor igen könnyen megtörtén­hetik, hogy kimondják rá a bűnöst. A vöröshaju észrevette szavainak hatását és tovább foly­tatta: — Gróf ur, figyeljen most ide. Mi ketten, tudniillik Pa' lázs és én, mély részvéttel vagyunk a gróf ur sorsa iránt. Ön egy ősrégi grófi család sarja, fiatal ember, akire a legszebb jö­vő vár és valóban kár lenne önért, ha börtönbe és onnét a bi­tóra kerülne. Ne is beszéljen, gróf ur, hanem hallgasson meg engem végig. Én a gróf ur lovásza vagyok: mint ilyen módom­ban áll a legjobb versenylovat ön alá adni. Csak ki kell nyitni az ablakot — egy ugrás a sötétben és néhány perc alatt elér­heti az országutat, ahol én már várni fogom a hátaslóval. Az el fogja önt röpíteni, ahová csak akarja. Mondja ki tehát a dön­tő szót, gróf ur. Ne tétovázzék, az idő röpül, atyja minden perc ben jöhet, de lehet, hogy rendőröket is hoz magával. Mégis csak üdvösebb lesz külföldre menekülni, mint a bitón fejezni be fia­tal életét. Aladár megrázkódott. Melle erhelkedett, borzasztó tusa­kodás folyt belsejében. Menekülni? Szökni a meggyaláztatás, a megszégyenítő ha­lál elől? A szerencsétlen fiatalember egyszerre átlátta a hely­zetet, melybe a balvégzet sodorta. Hah! Ennek az embernek iga­za van. Szökni? Valóban ez lenne még a legjobb megoldás. Szökni... szökni, ez pedig annyit tenne, mint beismerni a bűnt. Annyit tenne, mint kivonni magát a bizonyítás alól, mely­re képesnek nem érezte magát. Azután meg nemesi szavát ad* ta, hogy nem fog elmenekülni. — Nem és ezerszer nem! — kiáltott benne egy hang és lel­ke föllázadt a gyáva gondolat ellen. Jöjjön, aminek jönnie kell, inkább gyalázattal tetézve, szégyenletes halállal ártatlanul meghalni, mint szökni és ezzel még csak igazán megbélyegezni magát! — Határozza el magát, gróf ur — sürgette a vöröshaju. - Atyja nemsokára itt lesz és akkor ön veszve van!-— Ám legyen —, felelte Aladár. — Ha végem lesz is, leg' alább azzal a tudattal lépek a bitó elé, hogy ártatlan vagyok! — De ezt senki sem fogja elhinni —, vetette ellen a vö­röshaju. — Az egész világ bűnösnek fogja tartani. Százezernyi nézője lesz annak a ritka látványnak, hogy egy grófi gyilkos­nak leüti a fejét egy hóhér. Meg aztán nagyon sovány vigasz­talás az, hogy ártatlan. Legjobb lesz tehát menekülni. Ame­rika földjén fittyet hányhat mindenkinek. — Távozz előlem, arcátlan — kiáltott Aladár nemes ha­raggal. — Hogy merészelsz ilyen hangon beszélni velem? Ki­felé! ... Az ajtó felé mutatott. A szolga erre bámulatos gyorsaság­gal el is tűnt. Aladár egy percig gondolkozva nézett utána. — Mi van ezzel az emberrel? — kérdezte magában. — Valósággal ékesszólást fejtett ki, hogy bűnösnek tart engem, vagy legalábbis reám akarta nyomni a bűnösség bélyegét. Szö­késre akart bírni, hogy ezáltal magam ellen bizonyítsak. Soha ilyet nem teszek. Történjék bármi, én nyugodtan tekintek a jövőbe. Ekkor újra lépteket hallott és nyomban rá hangokat is. Fölismerte atyja hangját, aki a kint állóknak mondott valamit. Most tehát elkövetkezett a döntés órája. Az öreg gróf hoz­za ártatlanságának bizonyítékát, bizonyosan beszélt Rózsiké­val, aki mindenben megerősítette az ő állításait. Az öreg ur belépett. Külseje szigorú, arca oly merev és kemény volt, mint a kő. A látványtól a szegény Aladár hát­­ratántorodott, most már tudta, hogy minden veszve van, re­ményei meghiúsultak és gyalázat vár reá. Az öreg gróf egy percig reászegezte szemét, mintha lesúj­tó tekintetével a föld alá akarná őt sülyeszteni. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents