Bethlehemi Hiradó, 1964. február-június (42. évfolyam, 6-26. szám)
1964-03-12 / 11. szám
8. OLDAL BETHLEHEM! TITKÁT) A Thursday, 1964 March 12 SZERELEM KCFÁRJAI Irta: KERTÉSZ MIKLÓS Lábai az egyheiyzetben való folytonos ülés következtében annyira elzsibbadtak, hogy nem is érezte őket. Feje, melyet mozdítani sem birt, úgy sajgott, mintha legalább is mázsányi teher lenne rajta. És mégsem annyira s szörnyű testi kinok sújtották le őt, mint inkább a lelki gyötrelem. A játékot elvesztette, merész reményei meghiúsultak, egész élete összeomlott, fiatalsága összetört, mielőtt célját elérhette volna. És mégis saját magával gondolt legkevesebbet; nem a saját balvégzetét siratta azokon a hosszú, hosszú éjszakákon, miket s szörnyű helyzetben töltennie kellett. Oh, ez a Morvay valóban pokoli kegyetlenséget gondolt ki áldozatának megkinzására. Ámde mindeme válogatott kínzások eltörpültek ama lelki kin mellett, mely Rózsika sorsa miatt gyötörte őt. A szeretett leányka képe mindig előtte lebegett, látta, tudta, hogy az ártatlan teremtés tehetetlenül és menthetetlenül ki van szolgáltatva ama szörnyetegnek, kinek dr. Morvay a* neve. Úgy rémlett, mintha menyasszonya segély kiáltásait hallaná. És ilyenkor felforrt benne az indulat és minden erejét összeszedve, szt akarta feszíteni azt a béklyót, mely őt körülfonva tartja polip karjával. De ereje nem állott arányban a vaspántok szilárdságával. Meg se birt moccani. Dr. Morvay hóhérai nagyon is jól végezték munkájukat. E közben öreg édesatyja is eszébe jutott, ki ősi kastélyában ül és nem is álmodja, mily szörnyű veszély fenyegeti egyetlen fiát, büszkeségét, kibe minden reményét helyezte s kinek fényes pályafutást jósolt. Nem sejtette, hogy a szépreményü fiatalember egy szörnyeteg kezébe esett, ki most már nem eresztheti ki őt élve, mert hiszen ezzel saját maga alatt vágná a fát. Mert nem szenved kétséget, hogy Aladár e házból kiszabadulva, rögtön jelentést tenne tapasztalatairól és ekkor Morvay veszve lenne. — Szegény jó atyám, — suttogta Aladár. Milyen magányos életét élesz mostantól fogva, mennyire el lehetsz hagyatva, pedig abban reménykedtem, hogy öreg napjaidra lesz még egy leányod, ki szende lényével, ártatlan lelkületűével bizonyára a te szivedet is meg* nyerte Volna. Milyen szépen festettem kif magamnak a jövőt; Rózsikét magammal viszem őseim kastélyába, ott egyesülve élünk,'boldogságunk teljes lesz és elbájoló lénye atyámnak alkonyát is meg fogja aranyozni. De a szép álomnak vége — szétfoSzlott,, mint a ködpára. Megszűnt, mindennek vége, örökre vége! Halk zokogás szakadt fel kebléből. Vájjon milyen nagy vétke' van ennek a szegény fiatalembernek, hogy . a kegyetlen sors ilyen iszonyatos szenvedéseket mért rá? így mult el a gyötrelmes éj. A pirkadó hajnal halvány fénye köszöntötte a megkínzott ifjút. — Sorsom most végre el fog dőlni, — mormogta magában. — Morvay, ez a vén lator ,talán végre kigondolta a módot, mellyel engem legbiztosabban ártalmatlanná tehet. Oh Istenem — csak hosszas kínokat ne — akármilyen kegyetlen, de csak gyors halált küldj reám, ennyi az egész, amit esdve kérek tőled az én számomra! Rózsikét azonban, oh, hatalmas Isten, szabadítsd ki ama szörnyeteg kezéből — akkor nyugodtan halok meg. Kulcs csörrenése hallatszott a zárban. Aladár szive megdobbant, most végre el kell dőlnie sorsának. Nem csalódott —- Morvay doktor csakugyan belépett hozzá. A szürkehaj u gonosztevő gondosan bezárta maga után az ajtót s bizonyos ünnepélyességgel közelített Aladárhoz. Karjait keresztbe fonva, egy percre megállóit előtte és gyönyörködni látszott áldozatának szörnyű kínjában. A fiatalember ez egyszer keményen ráemelte szemét s mig az orvos fürkészve nyugtatta rajta tkintetét, addig ő a legmélyebb megvetés nyilait lövelte rá szeméből. Azt az egyet megfogadta magában Aladár, hogy mindvégig erős marad — ez a vén nyomoult ne lásson könnyeket szemében! Gyűlölte ezt a gonosztevőt, ahogy embert még nem gyűlöltek ezen a földön — de talán még nálánál is jobban gyűlölte azt a másikat, kinek egész szerencsétlenségét köszönhette. Ez ama feketehaju kacér nő volt, ki mint Morvay dr. kémét csempészték be hozzá a cellába. Ez ama démon, ki Rózsikéval együtt őt is szerencsétlenségbe döntötte. És milyen bizalommal fogadta őt, milyen készséggel avatta be őt titkába. Szerencsétlennek, balsorsa részesének gondolta őt és csupa rézvétből feltárta előtte szivét. És mi volt a jutalma? Elárulta őt. Aladár ezen gondolatnál összeszoritotta fogait és kegyetlen bosszúvágy támadt föl benne. Arcát jól megjegyezte magának. Ha valamikor mégis kiszabadulna innen, akkor jaj lesz neki!. Ezer közül is felismerné őt, akármilyen álruhát öltene is magára. Végre Morvay dr. szakította me; a mély csendet. — Nos, Földváry Aladár gróf — sejtem, hogy nem a legkellemesebben töltötte az éj. Bizoiyára nincs szokva ilyen fekhelyhez, vagyis igazabban mondva ülőhelyhez, még kevésbé ilyen hálóinghez! E tudom képzelni, mennyire ki lehet merülve és nyugriom után vágyódik. Nos, meg fogja kapni. — Ön a halál nyugodalmat gondolja, — válaszolt Aladár. -— Tudom, hogy engem meg akarnak gyilkolni. De ime láthatja, hogy nem remegek ettől. A magam számára nem is kérek semmit, de ha még van önben egy szikrja az emberiességnek, ha lelke még nem fajult el végkép, akkor bocsássa szabadon azt a leánykát, kit minden emberi jog ellenére itt tart ezen szörnyű házban. Engem megölhet, ha már Vért szomjaz a lelke, de legalább kímélje meg azt az ártatlan gyermeket. — Az egész ő tőle függ, — szólt rekedt nevetéssel az orvos. — Sorsa, illetőleg szabadsága az ő kezében nyugszik. Választására hagyom, hogy vagy megajándékoz kegyével, vagy pedig örökre el lesz temetve e szürke falak között, a szabadulásnak minden reménye nélkül. Ezen szavak hallatára őrjöngő düh fogta el a fiatal grófot. Mégegyszer összeszedte minden erejét — feldagadt izmait a legvégsőig feszitette, hogy acélbilincseit széttörje — de mind hasztalan. A szerencsétlen fiatalember kimerültén esett össze, gyönge erejével képtelen volt a kényszerzubbonyt széthasítani. Morvay gunvmosollyal nézte ezeket a hiábavaló erőfeszítéseket. —Már csak be fogja látni,'hogy a kezemben tartom1 önt s azt tehetek önnek, amit akarok. Azzal hogy átkaimnak birtokába jutott, ön veszélyes ellenfél lett reám nézve. Ha én most szabadon bocsátanám, legelső dolga lenne a rendőrségre menni s engem bepanaszolni. Nekem tehát nagy okom van rá, hogy önt ártalmatlanná tegyem. — Igazza van, — válaszolt Aladár, — ilyen a gonosztevők általánosan ismert gondolkodásmódja. Ha valamelyikük rabolni akar és rajtakapják, dühében áldozatára veti magát és megöli. Ezt ők önvédelemnek nevezik. ' — Tökéletesen úgy van, — válaszolta Morvay. — Bámulom éleslátását. De azért mégis emberségesebb vagyok, mint ön gondolja. Eszem ágában sincs önt megfosztani fiatal életétől. Ennek még a gondolatától is távol állok. Én más uton-módon akaróm ártalmatlanná tenni, nehogy valamikor reám nézve veszélyes legyen. Mindazt, amit eddig intézetemben látott, el fogom önnel feledtetni. v Aladár összerázkódott, valami borzasztót sejtett, ez az ember egy újabb gazságon töri á fejét. Attól tarttott a szerencsétlen fiatalember, hogy amit ez az ember rajta el akar követni, az százszor rosszabb lesz a halálnál. Bizony jobb lenne, ha ez a szörnyeteg egyszerűen tőrt döfne szivébe. Az orvos gyönyörködött a fiatalember félelmében, melyet minden arcvonása elárult. — Úgy látom, ön már sejti a történendőket, — szólt közönyösen. — Nagyon helyes! Aki idejön az őrültek házába, az legyen maga is őrült. Ön is az lesz — előbb nem fog kiszabadulni innét. Van egy szerem, mellyel az őrülést elősegíthetem. Néhány rövid hét alatt már ott lesz, ahol nekem nem árthat. Vagyis röviden szólva, olya nbolond lesz, mint a többiek, kik az én kezelésem alatt állanak. — Vcrszopó tigris, — lihegte Rladár s összerázkódott a borzalomtól. — Ördög, ki a pokolból szállottál fel — ha az emberséges érzésnek még csak egy szikrája lakik benned, akkor végezz rövidesen s ne kínozz sokáig! Adj mérget vagy döfj tőrt szivembe, vagy nem bánom, fojts meg, csak el ne vedd az eszemet —- ne tégy őrültté! Mindent inkább, csak azt ne! — Kár szaporítani a szót, mondotta Morvay fagyosan. — Már anélkül is túlsókat beszélgettem önnel — most majd a tettek mezejére lépek. Ezzel elővett zsebéből egy üvegecskét, mely valami világos szinü folyadékot tartalmazott, egy kis fecskendő is hamar kéznél volt. Aladár irtózva nézte ezeket a különös előkészületek. Az orvos a fecskendőt teleszivatta a folyadékkal és védtelen áldozatához közelített. — Nyomorult, — üvöltött Aladár rémülten. — Mit akar ezzel. — Csekélység az egész, — válaszolt Morvay mosolyogva. — Mindössze csak a fejbőre alá akarok egy keveset ebből a folyadékból befecskendezni. Ettől aztán lassanként éji homály borul lelkére. Ezeket a befecskendezéseket mindennap ismételni fogom és nem telik bele két hét, ön már lelki halott lesz és el fog feledni mindent, amit valaha tudott és nem ismer meg senkit, még édes Rózsikáját sem! A holtra rémült Aladár irtózatos kiáltásban tört ki. — Segítség, —: kiáltott torkaszakadtából. — Nincs már több ember ebben az intézetben, hanem csak hóhérok és pokoli fajzatok? Könyörület! Segítség! — Felőlem kiabálhat, amig csak be nem reked a torka, — szólt Morvay gúnyosan. — Itt ugyan meg nem hallja senki. Most azonban maradjon veszteg, mert különben ... U — Mit csinál, boldogtalan? — szólalt meg egyszerre mögöttük egy női hang. Ezen hang hallatára Aladár megkönnyebbülve fohászkodott fel, mert az orvos csakugyan meg lett gátolva az ádáz műtétben. Hátra akart fordulni, hogy láthassa szabaditóját, ámda olyan szorosan oda volt kötözve a székhez, hogy nem birt meg mozdulni sem. — Kérem, ne háborgasson, — szólt az orvos boszszusan. — Hogy mit akarok csinálni ezzel a fiatalemberrel, ahhoz önnek semmi köze. — Vissza, — kiáltott a nő s az ajtót maga után betéve, egészen belépett a cellába. — Nem engedem, hogy ezzel a fiatalemberrel valami történjék. Az orvos ámulva nézett a szép hölgyre, ki nem volt más, mint Ilka. El nem tudta képzelni, mi idézhette elő nála ezt a gyökeres változást. — Ugyan Ilka, — mondotta. — Elfeledte már ez a fiatalember reánk nézve veszélyes? Én tehát elhatároztam, hogy mesterségesen őrültté teszem. —Nem, kiáltott Ilka élesen. — Ezt nem fogja tenni, legalább vele nem! Részvétteljes pillantást vetett Aladárra. — Doktor, tegye félre azt a fecskendőt és kövessen engem. Megváltozott magaviseletemre vonatkozólag felvilágosítást akarok önnek adni, de nem itt, hanem csakis négyszem között. Az orvos arca egyszerre fakó lett, szemei úgy csillogtak a szemüveg mögött, mint egy ragadozó vadállaté, éktelen haragjában majdnem felfalta tekintetével Ilkát. — Mi ez? — kiáltott rekedten. — Néhány óra előtt ön még cinkostársam és most azt kell látnám, hogy ennek az embernek a pártjára áll, ki halálos ellenségünk és vesztünkre tör? — Jöjjön velem, — szólt erre kurtán Ilka, — mindjárt meg fogja érteni a rejtélyt. Morvay doktor sokkal jobban függött ettől az aszszonytól, hog ysem ellenkezésbe merte volna magát helyezni akaratával; a fecskendőt tehát a hozzá való folyadékkal együtt eltette és követte Ilkát, mialatt háta mögött dühösen fenyegette őt öklével és szitkokat mormogott magában. Beléptek egy egyszerűen berendezett szobába, melynek ajtaját Morvay gondosan bezárta maga után. Sejtette, hogy Ilkának valami különös mondanivalója lesz. Doktor, — kezdte minden teketória nélkül Ilka, — részemről gyűlöltem és utáltam azt a Földváry Aladárt és halálnak szántam őt, mert ki akarta ragadni kezünkből Rózsikát és bennünket meg akar semmisíteni. De attól az éjtől fogva, melyet egy cellába zárva oldala mellett töltöttem, a tehetetlen bosszúvágyhoz egyszerre határtalan féltékenység csatlakozott. Igenis doktor, nyíltan bevallom önnek, attól az órától fogva szerelemre gyulladtam a szép fiatal gróf iránt — szeretem öt azzal a szenvedélyességgel, mellyel egy érett asszonyi szív szeretni tud. Az elmeorvos két lépést hátrapattant meglepetésében, a telhetetlen düh kifej zése vonaglott ajka körül. — Ah, Ilka, ön tehát szereti őt, — sziszegte fogai között. — No, ez már más! Ezzel a relytély csakugyan meg van magyarázva és most már érteni lehet, miért akarja őt mindenáron megmenteni. De ne feledje, hogy kettőn áll a vásár! Gondolja meg, hogy ez az ifjú soha, de soha sem fogja viszonozni az ön szerelmét! Szivét már más bírja s ezt a másikat Dubay Rózsikának hívják — ön ismeri, tudja milyen leány. Ilka ezen név hallatára összerezzent és felszisszent, mintha egy mérges vipera csípte volna meg. A doktor mindjárt észrevette, hogy ezen név kiejtésével éles tőrt döfött Ilka szivébe.-— Mindegy, — kiáltott szenvedélyesen Ilka. — Azért nem fogom megengedni soha, hogy ön Földváry Aladárt bánthassa, vagy olyasmit tegyen, ami testi vagy lelki épségének ártalmára lehetne. Szeretem őt s aki szeret, az jogot is vél támasztani annak a bírására, akit szeret. Igen, bírni akarom őt. Ön is gondolja meg doktor, hogy az én közreműködésem nélkül ön még ma sem tudná nevét és nem tudná, milyen veszedelmes szándékkal jött ebbe a házba. Ebből láthatja kedves doktor, hogy én voltakép egy igen nagy veszélytől óvtam meg önt — ezért én most ki akarom venni jutalmamat. ' -a •* — Hm, — mormogta Morvay bőszülten. — Ez a jutalom abból állana, hogy ezt a fiatalembert önnek kiszolgáltassam? — Eltalálta! Jutalom fejében ezt követelem öntől. Ellenszolgáltatásul átengedem önnek Rózsikát. Ez is csak ér valamit, tehet vele amit akar! Hisz tudom, hogy vén szerelmes szivével hogyan csüng rajta. A doktor egyszerre olyan vörös lett, mint a paprika. Ilka szavai elvenére találtak. Érezte, hogy a ravasz asszony szivébe lát és e fölötti zavarában a vén bűnösnek még a szava is elállott. — Eszerint áll az alku, — folytatta Ilka. — Föidváry Aladár gróf e perctől fogva az enyém és az én védelmem alatt áll. A másik pedig legyen az öné. Legyen az ő ártatlanságának őrzője, ha-ha-ha! A doktor úgy tett, mintha a Rózsikára vonatkozó megjegyzést nem hallotta volna. — Ám legyen, — szólt elgondolkodva. — Földváry Aladár álljon az ön védelme alatt! Tegyen vele, amit akar, egyelőre azonban még itt kell maradnia, mert különben csúnya dolgot csinálhatna velünk. (Folytatjuk) GULACSY MÁSIK ARCA A kommunisták között dúló testvérharc, az orosz-kinai ellentét, uruguayi-magyar megnyilatkozása nagy gondot okozott egy nemrégiben hazatért magyar emigránsnak: Gulácsy Györgynek. Uruguayból, volt emigrációs támaszpontjáról érte őt támadás. Az ottani nyilván kinai-barát kommunista lap, hogy fricskát adjon Kádárnak, szóról szóra idézte Gulácsynak Budapesten tett nyilatkozatát. Az otthon a baloldani blokk főtitkáraihoz, tehát a népidemokráciához szító, de belőlük kiábrándult kisgazdapárti politikus, áradozott a Kádár-rendszerről és a megkezdett uj életről. Az El Populäre nem hagyta annyiban a nagy kézfogást és rájuk olvasta Gulácsy délamerikai múltját. Már a cikk cime is csiklandós volt. “Emlékszik ön a Diplomatico cikkeire?” — ezzel a kérdéssel fordult olvasóihoz és utána kiteregette, hogy az El Pais montevideoi szélsőjobboldali lapban a Diplomatico álnév Gulácsyt takarta, éles antikommunista, sőt Mindszenty bíborost dicsérő közelményeivel. MINDSZENTY HÍVÉT BÖRTÖNBE VETETTÉK Január 10-én közönte a budapesti Népszabadság, hogy a belügyminisztérium szervei (ÁVH) január 6-án összeesküvés kezdeményezése miatt letartóztatták Dr. Matheovics Ferenc volt pécsi bírót, a Demokrata Néppárt egykori képviselőjét. Matheovicsról Baranyában ismeretes, hogy milyen lelkesedéssel állott Mindszenty bíboros mellé üldöztetése és perbefogása idején. Emiatt bebörtönözték több évre. Jól értesült hazai körökben az a felfogás alakult ki, hogy a Mindszenty kérdés rendezését igyekeznek meggátolni Mindszenty híveinek letartóztatásával. Az összeesküvés vádja ismert ÁVH-s ürügy. A MAGYAROK SVAR RARÄTJA A két világháború közötti magyar közélet érdekes alakja bukkant fel az emigrációban Münchenben: Klein Antal. A magyarságához hü dunántúli svábságnak volt megbecsült vezére s több cikluson át a parlament tagja. Demokrata meggyőződése a Kisgazdapárthoz állította. Derekasan megállta a helyét a diktatúra elleni harcban, nagy port vert fel egy összeférhetetlenségi bejelentése, melynek kapcsán 24 órán belül lemondott Gömbös belügyminisztere, — Kozma Miklós. 1941-ben nem követte Bajcsy Zsilinszky Endre szenvedélyes németellenes politikáját a német kérdésben semleges álláspontot foglalt el, majd kilépett a Kisgazdapártból és félrevonult. 1945-ben nem tért vissza a politikai életbe. 1950-ben mégis a Rajk László elleni biinper középpontjába került, mert az ő egykori vadászta nyáj árra költöztette Rákosi-fantáziája Rajknak Tito bizalmasaival való találkozását. A találkozás természetesen nem történt meg, de Klein Antalt, akárcsak Rajkot és a többieket, bűnösnek találták. Hat évet ült érte. Egészségét, kedélyét, sőt energiáját is meg tudta őrizni. Barátai arra biztatják a veterán politikust, hogy vegyen részt a német politikai életben, vegye át a kitelepített németek vezetését és Írja meg emlékiratait.
