Evangélikus főgimnázium, Besztercebánya, 1915
8 nemzedék fiatalja áll körülöttünk és az ő nevükben is kell egy istenhozzádot mondanom. De nem szabad nehezíteni most a percet, mely eltűnik s csak fájdalma marad meg szivünkben s hallgasson el a jajszó is, hiszen most jön a béke, a csend, a hosszú, nehéz élet-harc után. Apám is itten járt már és talán épen ezen a helyen hallgatta egy fiatal tüzeslelkü tanár szelid jóságú szavait: „Fiam, légy magyar és légy becsületes.“ És azután jött sok-sok fiatal diák és azóta kimentek ők is az élet harcterére, ahol az aknamunka, a gyűlölet gránát és a hazugság gépfegyvere szedi áldozatait és ha lettek mégis talpig emberek, a két szó volt vezércsillaguk: magyar és becsületes. Akiknek a szive elég nemes anyagból alkotódott, hogy e szent jeligét benntarthassák, azokból tellett e nagy idők száz meg száz munkása, akik épitik a nagy magyar hazát, ki karral, ki pedig lélek-adóval. De ha fog jönni az a nemzedék, amelyik majd az örök babért fogja Magyarország Pantheonjára helyezni, arra a babérkoszorúra majd a vértelen, de talán annál nehezebb harc győzteseinek nevét is fel fogják jegyezni. Beszéljek talán hálánkról, hogy munkától görnyedő vál- laira örömmel vette fel az újabb terheket, hogy nekünk, akik szintén becsületes magyarok akarunk lenni, segitőkart nyújtson, hogy megalkotta intézetünk újabb, erősebb alapját, melyről fényes, beláthatatlan perspektíva nyílik a jövendő felé. Nem, nem merem, gyenge ehhez a hangom. Csak két banális, semmitmondó szó buggyanhat ki ajkamon: Isten vele! Jöjjön a béke már a hosszú harc után. A győztes fáradt, pihenni vágyik. Isten vele ! Mély meghatottság és lelkes elismerés követték és szakították sokszor félbe a búcsúztatók szavait. Fokozta még a meghatottság érzetét, a búcsú leverő, de mégis felemelő voltát a búcsúzónak megindult válasza, ki megköszönte az elismerés e megnyilatkozásait, mintegy jövőbe világitó útmutatóul ezeket mondotta körülbelül: Igaz meghatottsággal köszönöm az elis-
