Evangélikus 5 osztályú gimnázium, Besztercebánya, 1876
2 litani Herodot nyelvét. Mindaz, a miben ez amazzal egyezik, mellőztetni fog, s csak az fog kimutattatni, a miben ugyanattól eltér, egyszersmind pedig ki fog emeltetni a következetesség vagy következetlenség, mely ezen eltéréseinél észrevehető. Valahányszor ekkor Homer nyelvével egybevág vagy ettől is külömbözik, ez mindig meg fog emlittetni, de csak is ez, mert Homer nyelvének kimerítő tárgyalása az itt kitűzött feladat körén kívül fekszik. Sőt e párhuzamból ki kell rekeszteni magának Herodot müvének azon részleteit is, melyek tárgyilag az egésznek kiegészítő részeit képezik, de nyelvileg a többivel semmi szervi összefüggésben nem állanak, egy szóval az idézeteket. A jóslatok nyelve, melyek Herodot müvében fog- laltatvák, szintoly kevéssé Herodoté, mint az Iliász 6-dik könyvéből (v. 289—292) és az Odysszeia 4-ik könyvéből (v. 85; és 227—230; 351—352) idézett sorok (Her. 2*116; 4'29) vagy azon egyes szavak és kifejezések, melyek más szójárásokból vagy idegen nyelvekből idéztetnek.*) Az igy meghatározott feladat két részre oszlik. Először összehasonlítandó Herodot nyelvének alaktana az attikaihoz és Homeréhez, másodszor amannak mondattana emezekéhez. I. Legszembeötlőbbek s egyszersmind legjellemzőbbek az alaktani eltérések, nevezetesen a hangtaniak. Herodot és Homer nyelvét a hangzatnak bizonyos lágysága s az alakoknak bizonyos kényelmes terjedelmessége jellemzi. Tulajdonítandó ez kivált annak, hogy nyelvük túlgazdag halmozott magánhangzókban, nevezetesen a közép és magas hangzásuakban (a, s, ■»], t,,) mig a mélyebb hangzók többnyire összevonatnak (oo, oe, so stb.). Ezen előszeretetük halmozott magánhangzók irányában oka annak, hogy igen sokszor nem vonnak össze találkozó kemény magánhangzókat, mit az attikai nyelv tenni el nem mulaszt, továbbá hogy sok kettőshangzót alkatrészeire felbontanak (diaeresis), sokszor egyszersmind meghosszitván az első kemény magánhangzót, s hogy sokszor mesterségesen is létesítenek hanghalmazt, némely hosszü hangzó elébe más magánhangzót toldván (p. s-t az u elébe). Csak mély hangzók mellett, mint már emlitve volt, ritkábban tűrtek még más kemény magánhangzót, s azokat részint az attikai nyelvvel megegyezőleg, részint eltérőleg összevonták. Eltértek az attikai szabályoktól kivált abban, hogy so-t és sou-t nem cu hanem so kettőshangzóvá szoktak összevonni. A kiejtés kényelmességéből magyarázható azon körülmény, hogy az ióniai szójárásban több szónak eredetileg rövid magánhangzóját meghosz- szitva találjuk; ez csak az a-nál igen ritkán történt. A hangzatos hosszü S (kivált az a purum) sokszor a lágyabb hangzásit rrval cseréltetett fel. Mert mig az attikai nyelv az ívj, evj, és pj hangösszetétel iránt határozott *) Her. 7-155: roú; yajxopou? xaXsojxávoiií ; dóriai szó = ion. ystojjiopou;; Her. 4'27 : 2ptjj.á = sv, otcoű = o’93aX[xos. szittya szavak.
