Bérmunkás, 1954. január-június (41. évfolyam, 1813-1836. szám)
1954-03-06 / 1822. szám
1954. március 6. BÉRMUNKÁS 7 oldal HUSZADIK SZAZAD — FÉL-ÉVSZÁZAD ESEMÉNYEINEK MÉRLEGELÉSE — Irta: GERÉB JÓZSEF X. SZOCIALISTA GYŐZELMEK Az a szocialista mozgalom, amely a múlt század közepe táján Kari Marx (1818-1883) és Frierdrich Engels (1820-1895) veztése alatt indult meg, első igazi nagy választási győzelmét 1912 január havában aratta, amikor a német választásoknál a Reichstagban több mandátumot kapott, mint bármely más párt. Kormányra természetesen azért nem került, mert a többi polgári pártok koalíciót alkottak ellene, akárcsak Franciaországban és Olaszországban csinálják ma a kommunista és a baloldali szocialisták ellen. Ez a nagy győzelem, amit a párt August Bebel (1840-1913) vezetése alatt ért el felvillanyozta és reménnyel töltötte el a szocialisták egyre szaporodó táborát. Marx irányítása alatt 1864- ben, Londonban alakult az első nemzetközi szövetség, amely később az INTERNACIONÁLÉ név alatt lett ismertté. Azonban pár év múltán Bakunin Mihály (1814-1876), az anarchisták egyik legismertebb képviselője is csatlakozott hozzájuk, mire olyan veszekedések indultak meg a szervezetben, hogy az hanyatlásnak indult s már az sem segített rajta, hogy a székhelyét 1872-ben áthelyezték New Yorkba, négy évvel később, 1876-ban, Philadelphia városban kimondották a feloszlatását. De az Internacionálé azért nem halt el, újból életrehivták 1889-ben a párisi kongresszuson és ettől kezdve a MÁSODIK INTERNACIONÁLÉ név alatt szerepelt. Miután ehez csatlakoztak az összes országok számottevő szocialista pártjai, a Második Internacionálé gyorsan növekedett. A 3-4 éves időközönként tartott kongresszusok állandó nagy fejlődésről számoltak be. Azért volt olyan nagy jelentőségű a német győzelem, hiszen azt jelentette, hogy a látszat szerint rövidesen szociálista kormánya lesz a világ egyik leghatalmasabb országának. A NAGY BUKÁS A nagy remények azonban hirtelen jövő nagy bukásba túladtak. A nagy győzelmet bukássá változtatta az első világháború, amelynél a német szocialista párt megszavazta a hadiköltségeket, amivel a Második Internacionálét a szó szoros értelmében véve kivégezte. A német szocialisták azzal érveltek, hogy angol-francia-orosz győzelem esetén ,az orosz (cári) elsóbbrendü kultúra elpusztítaná a már sokkal magasabbrendü német kultúrát. Természetesen a német példát követték a többi országok szocialista pártjai is, mindegyik azt állítva, hogy az ellenfél győzelme az alacsonyabb kultúrát helyezné fölénybe. Ennek az okoskodásnak aztán a vége az lett, hogy a szocialisták éppen úgy egymásnak estek, mint az általuk előbb kigunyolt hazafiak. A szocialista pártok ily állásfoglalása igen keserű vitára adott okot, amely még ma sem ért véget. Valójában ez a vita szülte meg azt az ellenzéket, amelyből adott alkalommal aztán kialakultak a kommunista pártok. A szociáldemokraták és a kommunisták közötti harc még ma sem nyert teljes felszámolást s azért helyénvaló lesz itt is pár megjegyzés. DOMINÁLÓ VEZÉREK A Marx vezetése alatt álló mozgalom úgy tartotta, hogy a tőkés rendszert csak forradalommal lehet megdönteni és azért a szocialista pártokat a forradalmi taktikára nevelték. Később azonban igen sok intellektuel és fél-intellektuel csatlakozott a párthoz, akik látván az addig elért parlamenti sikereket, azt a felfogást hirdették, hogy az államhatalom a szocialisták kezébe kerülhet tisztán csak parlamenti akció révén is és akkor aztán majd megvalósíthatják a gazdasági reformokat is. Ezt az irányt, aminek a szocialista evolúció nevet adták, a német Eduard Bernstein (1850- 1932) képviselte legerélyesebben, a követőit azért szociálpatriótáknak is nevezték. Ez a szociál-patrióta felfogás készítette elő a talajt arra, hogy a német szocialisták a háború mellé álltak 1914-ben. Erről azonban majd még később lesz szó, most csak annyit kell megjegyeznünk, hogy Bebel még 1913- ban elhalt és a német szocialista pártban nem volt olyan domináló erő, amely a pártot a forradalmi utón megtarthatta volna. Mert hiába nevezték a szocialisták magukat DEMOKRATÁKNAK, köztudomású, hogy azon mozgalmakban, talán a munkások politikai éretlensége következtében, nem sok demokrácia volt; a munkásság zöme nem törődött a párt ügyeivel, mint ahogyan az amerikai szakszervezeti munkás sem törődik szervezetének ügyeivel. A szocialista pártok mindenütt a szükkörü vezérkar vezetése alatt működtek, az óriási többség egyszerűen követte az utasításokat. Az ilyen mozgalmi emberekre mondották, hogy “kenguru”, (csak leül és haŰgat,) aki kritika nélkül fogad el minden felülről jövő dirigálást. A német munkások között általános volt az a felkiáltás: “Nos majd elintézi Bebel papa!” Franciaországban ilyen nagy tekintélye volt A. Jean Jaures-nek (1859-1914), Ausztriában Victor Adler (1852-1918), Svédországban Hjalmar Branting (1860- 1925), Belgiumban Henri Spaak, Amerikában Morris Hilquit tettek szert ily nagy tekintélyre. (Magyarországon a pártot domináló szerep megoszlott néhány ember kezében, mint pl. Kunfi Zsigmond (1879-1929), Garami Ernő (1876-1935) és Bokányi Dezső (1870-1940) és még páran.) A domináló vezérek kezében a párt, — vagy bármily más szervezet is, csak az anyag szerepét tölti be, amit a vezér tetszése szerint formál. Az ily vezéreket a hadnagyok és a rajongók veszik körül, akik elnyomják még azt a kritikát is, ami esetleg jelentkezne. Ezek védik a vezér minden tévedését és magasztalják túlságosan minden erényét. Viszont a kritikára hajlamos egyén szemében ez nagyon ellenszenves. Az eredmény aztán az, hogy az ilyen vezéreknek a sok bámulóján kívül sok gyűlölője is akad. Ez a gyűlölet némely esetben éppen oly jogtalan és indokolatlan, mint a túlságos magasztalás, a valóságos imádat. A szociáldemokrata mozgalomban megtaláljuk a csiráit mindkettőnek, amiket aztán a szélső reakciós fasiszta és a forradalmi kommunista pártokban tökélyre fejlesztettek. A TITANIK ELSÜLYEDÉSE Az első világháborút megelőző évek világszenzációt nyert események rendesen nem azok voltak, amelyek később a nagy néptömegek életére jelentős befolyást gyakoroltak volna, hanem inkább csak azok, amelyekkel a szenzációra éhes közönség kedélyvilágát felizgatha 11 á k. Ilyen volt például a Titanik hajó elsülyedése 1912 április 13- én. Ez a fényűző hajó 7,500,000 dollárba került, ami hallatlanul nagy összeg volt akkor s mindjárt az első útja alkalmával beleütközött egy jéghegybe, elsülyedt és magával vitt 1517 személyt, közöttük 103 nőt és 53 gyermeket. De azért a lapok mégis csak azzal voltak teje, hogy az elsülyedtek között volt John Jacob Astor, Amerika egyik leggazdagabb emebere is. A másik 1516 áldozat együttvéve sem számított annyit, mint ez az egy multimilliomos, aki egész életében nem tett egyebet, mint költötte azt a rengeteg jövedelmet, amit azon New York városi birtokok hajtottak neki, amit még a szintén John Jacob Astor nevű dédapja szerzett. Ekkor láttam először azt a rettenetes, imelyitő talpnyalást, amivel az amerikai sajtó a nagyon gazdag parazitákkal szemben viselkedik. Ma ez érthető, miután az időközben nagyiparrá lett sajtót csupa ilyen gazdag ember bírja, de akkor ez még nem volt ilyen tisztán látható, mint most s. valószínű, hogy nekem azért tetszett olyan undorítónak. Ilyen szenzációs eseményt szolgáltattak az egymásután következő mexicoi forradalmak is. Ezeknek részletes ismertetése egész könyvet tenne ki, elég, ha itt csak azt említem meg, hogy ezen forradalmak egyik szakaszában a szegény paraszti sorsból származó Pancho Villa kezébe került némi hatalom, aki aztán a mexicoi forradalmat nem az amerikai bankárok szájize szerint irányította, mire 1916-ban az Egyesült Államok John Pershing vezetése alatt hadsereget küldött be az elfogására. Pershing ugyan nem fogta el Villát, de elég hírnevet szerzett magának arra, hogy később az Európába küldött amerikai hadsereg főparancsnokává tették. Kevésbé szenzációs, de a jövőre nagyobb befolyást gyakorló esemény volt az amerikai alkotmány XVT. módositványának elfogadása 1913-ban, amely felhatalmazza a szövetségi kormányt jövedelmi adó kivetésére. Ez az adó azóta folyton emelkedett s ma minden amerikai polgárnak nagy gondot okoz. (Folytatjuk) ŐRZIK McCARTHYT PHILADELPHIA — Az újságok nagy publicitást csaptak abból, hogy a kortesbeszédeket tartó Joe McCarthy demagóg szenátort levél és telefon utján azzal fenyegetik, hogy lelövik. Valószínű azonban, hogy ez csak a McCarthy körútját finanszírozó SÁR egyesület publicitást keltő trükkje. (Ez a “SÁR” nem magyar cigány szó, hanem a Sons of the American Revolution kezdő betűiből alakult hazafias egyesület neve.) A PÁPA HALDOKLIK RÓMA — XII. Pius pápa állapota pár napi javulás után megint rosszabbra fordult, a legutóbbi jelentés szerint már nagyon aggódnak az életéért. A pápának valami gyomorbaja van, de hogy milyen, azt állítólag nem tudják meghatározni, vagy nem akarják a világgal tudatni. A legutóbbi orvosi jelentés szerint már annyira legyengült, hogy X-ray képet sem lehetett róla venni. A 78 éves pápa felgyógyulásáért természetesen a katolikusok világszerte járják a templomokat és imádkoznak. NEM SZUBVERZIV WASHINGTON — A subversive aktivitást kontroláló bizottság levette a listáról a “Consumers Union” nevét. ,A jelentés szerint a Consumert Union nevét a hasonló és vele versenyző szervezet vezére J. B. Mathews panaszára tették a listára, aki akkor a Dies bizottság ügyésze volt. VALLÁSSZABADSÁG RÓMÁBAN? RÓMA — AZ Associated Press jelentése szerint az olasz hatóságok tovább is zaklatják a “Krisztus Egyháza” cimü protestáns felekezetet, amelyet texasi olajmágnások finanszíroznak. Pár héttel ezelőtt Leghorn városban tiltották be ezen egyház istentiszteleteit, most pedig a római templomukról vésővel vakarták le a felírást. Midőn egy amerikai újságíró lefényképezte a jelenetet, elvették tőle a fényképet. Krisztus Egyház hívei nagyon panaszkodnak, hogy Olaszországban a Római Katolikus Egyház nem tűr meg más vallást.
