Bérmunkás, 1953. július-december (40. évfolyam, 1788-1812. szám)

1953-12-05 / 1809. szám

l oldal BÉRMUNKÁS 1953. december 5. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNGARIAN PUBLICATION OF INDUSTRIAL UNIONISM Előfizetési árak: Egy évre ...........;.............$3.00 Félévre ........................... 1.50 Egyes szám ára _____ 5c Csomagos rendelésnél 3c Előfizetés Kanadába egész Subscription Rates: One Year _____________£3.00 Six Months ...... .............. 1.50 Single Copy ..... ............... 5c Bundle Orders .. ........... 3c ........... £3.50 “Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta., Cleveland 20, Ohio Alájegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki és közlésük még nem jelenti azt hogy az ily vélemények egyben azonosak a Bérmunkás hivatalos felfogásával. Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE aqgfr.42 A White ügy hátterében A republikánus párt által uralt és irányított amerikai sajtó az utóbbi hetekben az elnökválasztások idejére emlékeztető poli­tikai cirkuszt rendezett az amerikai közönség részére. Előránci­­gálták a már régen feledésbe ment Dexter White ügyét, aki még 1948-ban elhalt és így nem védelmezheti magát, akire tehát most igen könnyű ráfogni, hogy az oroszok kéme volt s azt tudta úgy Truman, mint a már ugyancsak elhalt Fred M. Vinson, főbiró is, aki annak idején White főnöke volt. A republikánusok állitása szerint Truman, Vinson és Tom Clark, az akkori igazságügyminiszter tudták, hogy White kémke­dett az oroszok részére s ennek dacára is nemhogy elcsapták volna, hanem még magasabb állásba helyezték. Brownell igazság­ügyminiszter, aki ezt a vádat terjeszti, nagyon ügyesen mellőzi azt a tényt, hogy Whitera vonatkozólag akkor még csak felve­tették ugyan a vádat, amelyet azonban az FBI bevallása szerint BIZONYÍTANI NEM TUDTAK. Whiteot a Grand Jury elé vit­ték, de az sem tudott vádat emelni ellene. Most, 5 évvel a White halála után igen könnyű a vádakat új­ra előszedni és kiszélesíteni. De miért teszik ezt? — kérdezi sok őszite ember. A nevesebb kommentátorok véleménye szerint a re­publikánusok azért rántották elő a White ügyet, mert közel egy évi uralmuk alatt semmi jót sem tettek az ország népének és igy a közvélemény ellenük fordult. Ezt igazolták a Wisconsin, New York és New Jersey államokban lefolyt választások eredményei, amit nem ütött helyre Califomiában elért egyetlen győzelmük. Miután az uralomért a két nagy párt között folyik a harc, a re­publikánusok azon taktikához folyamodtak, hogy ha már nem is tudnak jó eredményeket felmutatni, de be tudják bizonyítani, hogy a másik párt még az övéknél is rosszabb. Nagyon régi taktika ez. A kereskedelemben is használják oly módon, hogy a kereskedő nem a saját áruit mutogatja, hanem csak a versenytársáét ócsárolja. Valószínű, hogy valamennyire igazuk van azon kemmentátoroknak, akik a White ügy lényegét csak ebben látják. Mi azonban tovább megyünk egy lépéssel. Megszoktuk már, hogy minden ilyen megmozdulásnak, nagy hü-hó és heccnek a hát­terében a gazdasági okokat keressük. Jelen esetben nem is kell valami nagyon keresni, hamar rátalálunk. Segítségünkre jött a keresésében maga Douglas McKay belügyminiszter, aki televíziós beszédeiben azt hangoztatja, hogy az iparok további fejlesztésé­hez okvetlenül szükséges az, hogy a szövetségi állam tulajdonát képező erőforrásokat a magán “utility” vállalatok tulajdonába kell adni. Az Egyesült Államokban eddig még az összes valóban nagy vizierőmüveit a szövetségi kormány építette, természetesen az adófizetők pénzéből. Ezeknek jelenlegi értéke sok billió dollárt tesz ki. Az Eisenhower “üzlet-adminisztráció” ezt a sok billió dol­lár értékű s óriási hasznot hajtó vízerőműveket akarja most át­játszani az iparbárók és a bankárok tulajdonába. A White ügy, meg minden más politikai hecc arra való, hogy a népnek legyen min rágódni, amig elszedik a sok billiót érő természeti kincseket. Vád a társulás alapján Amerika közvélemény irányitóinak állitása szerint a totali­tär államok legnagyobb bűne az, hogy ott már csak a “társulás” alapján is nem csak vádolnak, hanem meg is büntetnek embere­ket. Az amerikai sajtó tele volt azon rém “sztorikkal”, amelyek szerint a Szovjetunionban vagy más “vasfüggöny mögötti” orszá­gokban börtönbevetettek vagy kivégeztek embereket csak azért, mert a családjaik valamely tagja, vagy barátaik valamelyike vé­tett az állam biztonsága ellen, — vagyis a potenciális ellenféllel szimpatizáltak. A társulás alapján hozott vád és Ítélet tényleg szörnyű dolog s minden tisztességes ember ellenzi. De mint sok más ilyen ellen­szenves dologról, úgy erről is kisült, hogy itt éppen úgy gyakorol­ják, mint ahogyan állítólag azon megnevezett országokban, ame­lyeket azért annyira elitéinek. Amikor azonban itt alkalmazzák a társulás alapján való ítél­kezést, akkor nem adnak neki olyan nagy publicitást, mint amikor a népi köztársaságokra vonatkozik az ilyen hir. így például a nagyközönség alig hallott valamit Milo J. Radulovich repülőtiszt ügyéről, amelynél száz százalékban alkalmazták a társulás alap­ján való elitélést. A 26 éves Milo J. Radulovich repülő hadnagyot felettesei fel­­szóllitották, hogy mondjon le tisztségéről, miután az apja és a nővére állítólag valamikor a kommunista párt tagjai voltak. Ra­dulovich lemondás helyett egy televíziós programon a közönség elé tárta az ügyét. Elmondotta, hogy 1947 óta nem lakik otthon és évenként egyszer, ha látja a szüleit és a nővérét s olyankor a családi ügyeken kívül másról nem beszélnek. Elmondotta továbbá ez a repülő tiszt, hogy ő nem kommu­nista, még csak nem is szimpatizál a kommunizmussal s azért nem tartja magát “biztonsági kockázatnak”. Az apja ellen az a vád, hogy valami szerb kommunista újságot olvas, a nővéréről pedig azt mondják, hogy amikor Tito szakított Moszkvával, ő is Tito­­ellenes lett, legalább is igy nyilatkozott azon munkásoknak, akik­kel együtt dolgozott Washingtonban. Az Air Force vezetősége azt kifogásolja, hogy Radulovich időközönként, — egyszer évenként — találkozik velük. Ugylát­­szik azt szeretnék, ha ez a fiatalember szakitana teljesen a csa­ládjával, gyűlölné és denunciálná az apját és a nővérét. Ennél tisztább esetet még nem láttunk arra, hogy a szégyen­­teljes társulás alapjáni vádaskodást és elítélést alkalmazták vol­na bárhol is. Eisenhower Ígéretei Humphrey pénzügyminiszter a rádión leadott beszédében be­jelentette, hogy előre nem látott dolgok miatt az Egyesült Álla­mok költségvetését egyenlőre nem lehet balanszírozni, sőt ellen­kezőleg, jelen pillanatban úgy néz ki, hogy az 1954-55-ös kiadás 8 billióval emelni fogja a deficitet. Mint emlékezetes, Eisenhower egyik legfontosabb és leggyak­rabban hangoztatott Ígérete az volt, hogy a költségvetést balan­szírozza, vagyis nem költenek többet a jövedelemnél s igy nem emelik az állami adósságokat, amivel nagy terheket raknak még a jövő generáció vállára is. De hová lettek az Eisenhower adminisztráció Ígéretei? És hová lett a tavalyi hó? Elolvadtak együtt szép csendesen! Gyarmati népek harca Amerika egyik legismertebb újságírója és kolumnistája, Jo­seph Alsop, a hátsó-indiai Viet Nam államba ment, hogy “hadi­­tudósitást” küldjön azon harcokról, amelyeket annak az ország­nak népe folytat a francia gyarmati állapotokból való felszaba­dulásért. Mint ismeretes, a Viet Minh guerilla csapatok háborúja olyan terheket rótt Franciaországra, hogy már hajlandó lett vol­na kivonni seregeit Viet Namból, amikor az Egyesült Államok a segítségére ment és azóta fedezi a gyarmati jármot fentartó háború költségeit. Ez a háború azonban különbözik minden más háborútól, itt nincsenek nyílt ütközetek, az ellenséget nem is lehet látni, — írja Alsop a tudósításában. Rovatából idézzük a következő sorokat: De azért a láthatatlan ellenség ott van mindenütt a köz­vetlen közelünkben, ezt mindenki érzi. Lehet, hogy egy szá­zad Viet Minh harcos a csatorna vizes sarában hasal, leme­rülve egészen a viz alá és a bamboo nádszálon át lélegzik. Vagy pedig a csodálatos hűséggel eltakart (camouflaged) lövészárkokban várja, hogy rohamot intézzen ellenük. De az is lehet, hogy a rizsföldjén szorgalmasan dolgozó, alázatos paraszt valójában guerilla harcos, aki várja az alkalmat a támadásra. Az indo-kinai háború lényege ez a mindenütt jelenlevő ellenség. Harcoló hadsereg ily elhelyezését még a képzeletnek is nehéz felfogni. Ennek a különös harcmódnak a magyará­zata az, hogy a harc első sorban is a Tonkin (folyó) Deltájá­ért folyik, amely nagyjából egyenlő oldalú háromszöget al­kot, amelynek minden oldala körülbelül 100 mérföld. Ez a te­rület a vidék legtermékenyebb földje, szolgáltatja a 8 millió­nyi lakosság élelmiszerét. De egyben közel esik a kínai ha­tárhoz, ahonnan tehát könnyen segítséget kaphatnak. A Viet Minh rendes katonaság nagy része a Deltán kivül tartózkodik, de beküldenek “földalatti” csapatokat magába a Deltában is. Itt a “földalatti” kifejezést egész szóról-szóra kell venni. Ezek kooperálnak a guerillákkal. Együttesen a számuk igen nagy s dacára könnyű fegyverzetüknek, félelme­tes ellenséget szolgáltatnak. Ezen “haditudósitásból” látható, hogy a Viet Nam nép leg­nagyobb része résztvesz a felszabadító harcban, mert másképpen lehetetlen lenne ily nagyszámú guerilla és rendes hadsereget “ti* tokban” eltartani, hogy a franciák nem képesek rájuk találni. De azt látjuk, hogy az ily háború milyen emberfeletti erőkifejtéssel jár. A Viet Minh katonákat bizonyára nem zsolddal veszik rá, hogy órákon át vizalá merülve, csak bamboo nádon át lélegezve várjanak az ellenségre. Ilyesmit csak önszántukból, valami eszme szolgálatában tesznek emberek. Aki az ilyen tudósítást elolvassa, hogyan hiheti el, hogy Viet Nam népét csak a kommunisták “izgatják”? Azok vezetik félre

Next

/
Thumbnails
Contents