Bérmunkás, 1953. július-december (40. évfolyam, 1788-1812. szám)
1953-10-24 / 1803. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1953. október 24. Lesz-e harmadik világháború? A BÉRMUNKÁS OLVASÓI A PERRIS, CAL. VÁROSBAN TARTOTT TALÁLKOZÓJUKON ELMONDOTTÁK AZ UJ VILÁGHÁBORÚ ESHETŐSÉGÉRE VONATKOZÓ VÉLEMÉNYÜKET. Irta: GERÉB JÓZSEF Pár héttel ezelőtt egész oldalra terjedő cikkben vitattam azt a kérdést, hogy vájjon lesz-e újabb világháború? És miután a múlt héten Mezőségi munkástárs is hosszasan foglalkozott ezzel a kérdéssel, talán akadnak is olyan olvasóink, akik azt fogják mondani, hogy immár túlsókat foglalkozunk ezzel a tárggyal. Ha vannak ilyenek, azt felelem nekik, hogy a háború és a béke kérdésével a mai válságos időkben NEM LEHET TÚLSÓKAT FOGLALKOZNI. Végre is ez élet-halál kérdés nemcsak összeségünkre, hanem külön-külön mindannyiunkra. Ha ezen rettenetes veszedelem elhárításához csak mikroszkópi csekélységgel járuhatunk is hozzá, már akkor is ÉRDEMES VOLT VELE FOGLALKOZNI. Ez a cél vezetett, amikor azt ajánlottam, hogy a Perris, Cal. városban tartott találkozónkon megkérdezem a munkástársakat, hogy mondják el erre az igen fontos kérdésre vonatkozó véleményeiket. És be kell vallanom, hogy noha ezzel a kérdéssel, miután számos cikket is Írtam már róla, szinte hivatásszerűen foglalkozom, mégis a munkástársaktól igen sok érdekes és egészen uj, eddig általam nem ismert érveket hallottam. Így tehát az ilyen eszmecsere arra is jó, hogy a szerkesztő és az irógárdistáknak anyagot szolgáltatnak, máskor meg látókörük bővül, — szóval a lapnak kétszeres haszna van belőle. Kétszeres azért, mert a munkástársak ilyenkor anyagi segítséget is adnak. így ezen találkozó után is 72 dollárt küldtem be a laphoz, ami igy oszlik meg. Gyűjtés az asztalnál $40, — előzőleg hozzám küldtek $10. A Mrs. Tabák által készített torta és a Mrs. Bustya által készített bábu sorsolásából $14.50, két és fél előfizetés pedig $7.50 (A Bérmunkás Lapbizottsága ezúton mond köszönetét az öszszes adakozóknak). A perrisi találkozón körülbelül 40 munkástárs és munkástársnő jelent meg. A vitához igen sokan szóltak hozzá és ha nem sorolom fel itt mindegyiket, annak oka az, hogy számos esetben az érvek megismétlődtek, ami egészen természetes az ily vélemények kicserélésénél. Az eszmecserét a kérdés pontos megszabásával vezettem be, amelyet egész terjedelmében közlök. Csak annyit jegyzek még meg, hogy ezen eszmecsere után az ÖSSZES RÉSZTVEVŐK NAGY TETSZÉSSEL NYILATKOZTAK RÓLA. (Ez nem nagyítás, legalább 25 munkástárs és munkástársnő mondotta nekem személyesen.) És ami a legfontosabb, mindanynyian azt mondották, hogy szeretnének gyakrabban is összejönni ilyen eszmecserére. Ezek után rátérhetünk a tárgyra, ime a bevezető beszéd: Kedves Munkástársak és Munkástársnők:— Azt hiszem, mindannyiunk nagy örömére szolgál, hogy ezúttal nem valami szomorú aktussal kapcsolatban jöttünk öszsze, hanem tisztán csak azért, hogy találkozzunk, kezetfogjunk, szóval, hogy személyesen állapítsuk meg, hogy ki mint van? ki mennyit öregedett amióta nem láttuk egymást? De az ilyen találkozás egyben elísmerője annak, hogy mi, a Bérmunkás olvasói, mégis csak egymás között találjuk magunkat legjobban. Éppen azért mindannyiunk nevében köszönetét mondok Bustya munkástársnak és munkástársnőnek, hogy ezt a találkozót lehetővé tették számunkra s miután éppen ez a nap házasságuk 21-ik évfordulója, igy úgy a magam, valamint ezt a hosszú asztalt körülülő munkástársnők és munkástársak nevében igazán őszinte szívből fakadó azon jókívánságunknak adok kifejezést, hogy sok-sok hosszú éven át éljenek még együtt jó egészségben és boldogságban. (Hosszan tartó lelkes taps jelezte a jó kívánságban való osztozást.) Ezt a találkozót “kosaras” kirándulásnak tervezzük, amelynél, — mint önök is tudják, az alapgondolat az, hogy “ha jösztök lesztek, ha hoztok esztek’’, így mindenki csak saját magát okolhatja, ha az elemózsiájával nem volt megelégedve. Az igaz, hogy amint az asztalokon kürölnéztem, úgy láttam, hogy panaszra sehol sem lehet ok. Igen ám, de a Bérmunkás olvasóinál szokásban volt, hogy az ilyfajta összejöveteleken ne csak fizikai, hanem SZELLEMI táplálékot is fogyasszunk. Ez a szokás összhangban áll a munkásmozgalom állandóan hangoztatott “tanuljunk és tanítsunk” elvei. De az is tény, hogy bizonyos idő múltán odafajult, hogy az ilyen összejöveteleknél felállott a hivatásos szervező vagy szerkesztő (vagy nem tudom miféle címet viselő “hivatalos” személy) és elmondotta azt a hoszszu és unalmas beszédét, amit annyiszor elmondott már, hogy a hallgatói jobban tudták, mint maga a szónok, de azért persze kötelességszerüen megtapsolták. Azért úgy véltük, hogy a jelen összejövetelünknél talán a szellemi tápláléknál is alkalmazhatjuk a “ha hoztok esztek” elvet, — ezt is elkészíthetjük kooperatív alapon, még ha kiteszszük is magunkat annak a veszélynek, hogy “a sok szakács elsózza a levest”. De ezt a veszélyt elkerülhetjük, ha nem főzünk levest, ha mindjárt a főételnél kezdjük, vagyis ha felvetünk például egy általános érdekű, igen fontos kérdést, amelyre vonatkozólag mindenki, akinek kedve van, elmondhatja a véleményét. A vélemények kicserélése mindenkor hasznos és tanulságos, de különösen helyénvaló, ha olyan kérdésről van szó, amely mindanynyiunk életére hatással van. Ilyen nagyfontosságu kérdéssel áll szemben ma az emberiség amelynek hová fordulása nem csak a közönség, de minden ember életére, úgy a mienkre is végzetes hatással lehet. Ez a kérdés az, hogy vájjon ez az egész világra kiterjedő nagy háborús feszültség megoldható lesz-e békés utón, vagy újabb, még az eddiginél is borzalmasabb világháborúhoz vezet, melyben száz és száz millió emberélet pusztulhat el és amely esetleg végetvethet a jelenlegi civilizációnak is. Jól tudom én, — éppen úgy, mint önök is tudják, — hogy nincs a világon olyan ember, aki erre a nagyon fontos kérdésre egész BIZTOS választ tudna adni, noha csak az “igen” és “nem szók között kell választani, akárcsak a közönséges fogadásoknál, ahol az egyik fél mindig “eltalálja” az igazat. Itt azonban nem a fogadások véletlenjére vagyunk kiváncsiak, hanem az egymás véleményére. Ezért a kérdést nagyon határozott formában igy teszszük fel: MI AZ ÖN VÉLEMÉNYE, közelgünk-e vagy sem az újabb világháborúhoz? Ha igen, akkor MIÉRT gondolja, hogy közelgünk, ha nem, akkor mire állapitja azon véleményét, hogy belátható időn belül nem lesz újabb világháború? Mint mondottam, ebben a kérdésben senki sem állíthatja magáról, hogy “biztosan tudja” a választ. Én még ennél is tovább megyek, vagyis nem foglalok állást égjük oldalra sem, hanem pusztán csak bevezetésnek felsorolom az eddig hangoztatott érveket mindkét oldalra vonatkozólag. OPTIMISTA ÉS PESSZIMISTA ÉRVEK Nem lesz több világháború, — mondják az optimisták, — mert a mai modern fegyverek, különösen az atom- és a hidrogénbomba olyan borzalmas pusztító hatással bírnak, hogy a hadakozók mindegyikét elpusztíthatja, igy egyik sem meri megindítani az ily háborút. Oh — mondják a pesszimisták, — mintha hallottuk volna ezt az érvet már az első világháború előtt is, mégis bekövetkezett nemcsak az első, de még a második világháború is. Bekövetkezett pedig azért, mert a támadó mindig egész biztosra vette, hogy el tudja pusztítani az ellenfelét, mielőtt az hatásosan visszaütni tudna. Ma is vannak ilyen egészen biztosan tudó emberek mindkét oldalon s ha egyszer valahol az intézkedés joga teljesen a kezeikbe kerül, éppen úgy megindíthatják a háborút mint tették ezelőtt. Óh, de most már van egy világszervezet, az Egyesült Nemzetek, amely képes elejét venni az újabb nagy háborúnak, — mondják megint a reménykedők. Erre viszont azt lehet felelni, hogy azelőtt is volt világszervezet, — a Hágai Világbiróság, meg a Nemzetek Ligája is, de azok a végső válságos pillanatban mind elvesztek. A nagy háborúk oka, — mondják ismét, — mindig az volt, hogy egyes tulnépes nemzetek nem tudták ellátni magukat elegendő élelemmel, ruházattal és egyéb használati cikkekkel, de a technika fejlődése következtében ma már lehetővé válik a bőséges termelés, ami kiküszöbölheti a háborút. De nem küszöböli ki, — mondja az ellenvélemény, — mert a javított higéniai és orvosi viszonyok következtében a túlnépesedés egyre fokozódik, a “lebensraum” kérdése tovább is megmaradt és a tőkés termelő rendszerben nem termelnek azért, hogy a nincsteleneknek legyen, hanem tisztán csak azért, hogy a termelőeszközök tulajdonosainak profitjuk legyen. így amig ez a profitrendszer fenáll, lesznek nincstelenek is, tehát megmarad a háború veszélye. Ezzel az érvvel kapcsolatban mondják azt is, hogy a tőkés rendszerben a depresszió és a háború ciklus-szerüen váltakoznak. Minden nagy depresszióból csak a háború rántotta ki ezt a rendszert s jelenleg is csak a háborús fegyverkezés tartja mozgásban az iparok kerekeit. AZ ERŐ MEGOSZLÁS A pesszimisták egyik legfontosabb érve az, hogy az egymással szembenálló két termelési rendszer ereje már megközelítőleg azonos, vagyis egyiknek sincsen olyan látható túlsúlya, mint volt mondjuk mindjárt az első világháború után, igy a nyílt fegyveres összecsapástól tartózkodni fognak és eljön az idő arra, hogy a két rendszer közötti verseny a harctér helyett részben ideológiai lesz, részben meg odafajul, hogy melyik rendszer tudja követőinek előteremteni a magasabb életszínvonalat és kulturális lehetőséget. Az újabb háború ellen szól az az érv, hogy a sovinizmus, vagyis a túlzó nemzeti eszme amig emelkedőben van a tőkés termelő országokban és megosztja őket, addig a kollektív termelésre tért országokból ezt a “megosztó” tényezőt sikerült csaknem teljesen kiküszöbölniük, ami szintén hátráltatója a háborúnak. És végre számításba kell vennünk a történelmi fejlődést is, amely azt mutatja, hogy társadalmi rendszerek mindig csak nagy küzdelmek révén adták át helyeiket a következő rendszernek. Miért lenne ez most másképpen? — kérdezhetjük. Hiszen minden rendszernek vannak haszonélvezői, akik görcsösen ragaszkodnak kiváltságaikhoz és soha, egyetlen rendszernek sem voltak még olyan nagy hatalommal rendelkező haszonélvezői, mint a tőkés termelő rendszernek, akikkel szövetkeztek a vallásos babona fentartói is, akik tehát a történelem tanítása szerint nem fogják feladni kiváltságaikat véres küzdelem nélkül. (Folytatás az 5-ik oldalon)
