Bérmunkás, 1953. január-június (40. évfolyam, 1763-1787. szám)
1953-02-14 / 1768. szám
\ oldal BÉRMUNKÁS 1953. február 14. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNGARIAN PUBLICATION OF INDUSTRIAL UNIONISM Előfizetési árak: Egy évre ......................$3.00 Félévre ........................... 1.50 Egyes szám ára ......... 5c Csomagos rendelésnél 3c Előfizetés Kanadába egész évre Subscription Rates: One Year .......................$3 00 Six Months ................... 1.50 Single Copy ................... 5c Bundle Orders ............... 3e ................................................ $3.50 “Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta., Cleveland 20, Ohio Alájegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki és közlésük még nem jelenti azt. hogy az ily vélemények egyben azonosak a Bérmunkás hivatalos felfogásával. Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE Gladiátorok harca Az Egyesült Államokban néhány napon át tartó szenzációt okozott az a hir, hogy a koreai frontot meglátogató néhány magasállásu katonatiszt szórakoztatására a parancsnokság nagy “látványosságot” rendezett, amely sok amerikai katona életébe került. Ez a hir két congressman, Clare E. Hoffman és William G. Bray révén került a nyilványosság elé. Ez a két képviselő tagja az alsóház katonai bizottságának és éppen azért vizsgálatot követeltek ebben az ügyben. Megjegyzésre méltó még, hogy mindkét képviselő a republikánus párthoz tartozik és igy Eisenhower adminisztrációjának a támogatója, tehát nem ütöttek volna olyan nagy zajt, ha nem lett volna komoly okuk rá. Ezen képviselők adatai szerint a koreai katonai parancsnokság meg akarta mutatni a vendégjáró katonatiszteknek meg a velük tartó újságíróknak, hogy miként űzik el a kínaiakat az egyik megerősített állásról, amit “T-Bone” csúcsnak neveztek. A vendégek és az újságírók étlaphoz hasonló “menetrendet” kaptak, amelyből láthatták, hogy az Egyesült Nemzetek csapatai miként hajtják végre a támadást az előre megadott program pontjai szerint. Erre a díszes, étlapszerü menetrendre célozva ezt a támadást “Operation Smack” név alatt említették. Az “Operation Smack” kivitelében azonban valami hiba csúszott be, valószínűleg az, hogy a csúcsot védelmező kínaiak nem tudták, hogy nekik el kellett volna szaladni, vagy mind egy szálig elesni. Az elesés, vagy elszaladás helyett ügyesen védelmezték magukat, hogy a támadóknak igen nagy veszteséggel kellett viszszavonulni. Nem csoda tehát, hogy a képviselők nagy megütközéssel vették ezt a hirt. Egyikük, Edith Nourse Rogers, republikánus párti képviselőnő azt mondotta, hogy neki úgy tetszik, mintha a koreai fronton régi római mintára gladiátor mérkőzést rendeztek volna. A római főurak és hadvezérek kedvenc szórakozása volt, hogy az arénában egymásra kergették a rabszolga gladiátorokat, akik a nézők élvezetére halomra gyilkolták egymást. A hadvezetőség természetesen tagadta a “gladiátor látványosságot”, azt hangoztatták, hogy csak rutinos támadást szemléltek a vendégek, de a díszes étlap-menetrendet nem lehetett letagadni, meg a nagy emberveszteséget az Egyesült Nemzetek csapatai szenvedték és ezzel aztán napirendre is tértek a dolog felett. Igaz, hogy manapság az események gyors forgatagában semmi sem marad sokáig Vezető szenzációnak,^ igy az “Operation Smack” Ls hamar lekerült a lapok első oldaláról. De azonkívül úgy látszik, hogy a már évek óta tartó háborús uszítással felingerelt népnek is kielégítő volt az a magyarázat, hogy csak néhány amerikai élet veszett el ebben a mutatványszerü támadásban. A nagy veszteséget az “idegen” nemzetek szolgáltatták, valószínűleg legtöbbjét a délkoreaiak. A jelenlegi amerikai hazafias szellemmel az már teljesen összeegyeztethető, hogy a “foreignerek” csak gladiátori mutatványokra valók. Roosevelt emlékére Eisenhower generális, követve elődjének, Harry Trumannak a szokását, Franklin D. Roosevelt születésnapjának évfordulója alkalmából koszorút küldött az elhunyt elnök sírjára. Truman is minden évben elküldte a koszorúját a hyde-parki sírboltra, amivel valószínű azt akarta jelezni, hogy mély tiszteletben tartja elődjének az emlékét. És lehet, hogy tiszteletben is tartotta, amikor a New Deal adminisztrációból Fair Deal adminisztrációt csinált, mert jóidéig hangoztatta a Roosevelt által felvetett jelszavakat, noha mitsem tett azoknak megvalósítására. Igaz, azzal védekezett, hogy a kongresszus ellene fordult és igy a népjóléti intézkedéseket nemhogy kiterjesztették volna, hanem inkább megszorították. így például a Civil Right törvények tárgyalásra sem kerültek, a munkásság szervezkedési szabadságát biztositó Wagner törvényeket ellenben eltörülték és helyébe a Taft-Hartley munkásellenes törvények kerültek. Truman azonban legalább látszat kedvéért mondhatta, hogy tiszteletben tartja Roosevelt emlékét és folytatni akarta annak politikai célkitűzéseit. De mit jelent Eisenhower koszorúja? Mert ha Eisenhower valóban olyan sokra tartja Roosevelt emlékét, hogyan lehet olyan tudatosan arra törekedni, hogy az Egyesült Államok politikai és gazdasági életéből kitörülje mindazt, ami a Roosevelt nevéhez fűződik? Most, közel egy évtized távolából nézve Roosevelt politikáját azt látjuk, hogy külpolitikájában a fasizmus elleni harc, az antifasiszták egyesítése volt az irányadó, amig belpolitikáját a nemzeti jövedelem egyenletesebb elosztásának elve szabta meg. Közismert dolog, hogy a vagyonos osztály haragját azzal vonta magára olyan engesztelhetetlenül, hogy egyszer azt javasolta, hogy a háború idején seniknek se lehessen 25,000 dollárnál, magasabb jövedelme. Noha később felemelte ezt a határt 75,000 dollárra, a gazdagok részéről olyan ellenszenvet váltott ki maga ellen, amire itt még nem volt példa. Eisenhower külpolitikája homlok ellentétben áll a Rooseveltével, ennél nagyobb ellentétet legfeljebb csak a belpolitikája képez, amelynél a jellemző éppen az, hogy minden hatalmat az ország leggazdagabb emberei kezébe helyezett s minden eddigi intézkedése mutatja, hogy a magánvagyon korlátlan gyűjtésének korához értünk el. Ugyan mit jelent ily körülmények között a Roosevelt sírjára küldött koszorú? Talán nem más az, mint az ügyes politikusnak mindenféle körülményekhez való alkalmazkodása. De jó is, hogy akik a sírban fekszenek már nem adhatnak véleményt az ilyen megemlékezésről. Tánc ima helyett Margaret Palmer Fisk hires táncosnő, aki egyben az Oneonta Congregational Church papjának a felesége, azt állítja, hogy az istent éppen úgy lehet imádni tánccal, mint imádkozással vagy énekekkel. Hiszen mindenki tudja, hogy az alacsony kultúrájú népek mind táncoltak imádkozás közben. Mrs. Fisk azonban nem az ősi, pogány szertartásokat akarja visszaállítani, hanem azt mondja, hogy csak a bibliát követi, amely megszabja, hogy mindenki termésének vagy tudásának a legjavát adja isten oltárára. A biblia utasítása szerint a földművelőknek legjobb gabonáját, az állattenyésztőnek a legszebb bárányát kell felajánlani istennek, ebből következik, hogy az énekes legszebb énekeivel, a táncos a legjobb táncaival dicsérje az urat. Persze nem szabad tulságba vinni ezt az okoskodást, mert akkor a bankárnak a legnagyobb kamatait, a hazugnak a legnagyobb hazugságait és a gyilkosnak a legvéresebb gyilkosságait kellene áldozatul adni. Mrs. Fisk nem megy ennyire, csupán csak a tánccal imádkozó csoportokat rendez mindenfelé, mert azt mondja, hogy az ur élvezettel szemléli az ilyen szent táncokat éppen úgy, mint amilyen élvezettel hallgatja a szent énekeket. A táncosnőnek már eddig is sok követője akadt és California meg a környező államokban számos csoportot alakított. Mindez természetesen csak azt mutatja, hogy ezen naiv emberek az istent saját képmásukra képzelik el, aki mint ők, élvezetet talál az énekek hallgatásában és a táncok nézésében. _____________i Durva tréfa Nem tagadjuk, midőn pár hónappal ezelőtt hallottuk, jót nevettünk rajta s elismertük, hogy az az újságíró, aki kitalálta, figyelemre méltó gúnyos humorral rendelkezik. Mert ebben a dologban van annyi és olyan erős szatíra, mint annak a királynőnek a mondásában, aki azt kérdezte, hogy ha a népnek nincs kenyere, miért nem esznek kalácsot? Mint tudjuk, a Taft-Hartley munkásellenes törvény ellen erélyesen tiltakoztak nemcsak az összes szervezett munkások, hanem még aliberális gondolkozásu polgárság is. A tiltakozásra azzal feleltek a hírhedt törvény szerzői és pártolói, hogy várnunk kell egyideig, amig meglátjuk, hogyan fog működni. Végre aztán már maga a törvény “apja”, szenátor Taft is elismerte, hogy javítani kell rajta. És most Eisenhower elnök is megemlítette a kongresszus elé terjesztett felső üzenetében ezen szavakkal: Már ötéves gyakorlatunk van az 1947-es Labor-Management, — másképpen a Taft-Hartley néven ismert törvénynyel. A gyakorlat azt mutatja, hogy ez a törvény javításra szorul. Tudom, hogy a kongresszusban már vizsgálat alatt áll a módosítás kérdése, amit hamarosan keresztül kell vinni. És most jön a HUMOR. Washingtonból eredő híradás szerint szenátor Taft valóban elkészítette a Taft-Hartley törvény módosítására vonatkozó javaslatát, amelynek legfőbb pontja az, hogy ezentúl nemcsak a szakszervezeti tisztviselőknek kell aláírni, hogy nem kommunisták, hanem a MUNKÁLTATÓKNAK IS. Tessék csak nevetni, hiszen ennél jobb viccet ritkán lehet hallani! Két közmondás A szenátus újból megszavazott 700,000 dollárt a “vizsgálatokat” végző külömböző bizottságainak költségeire, amiből 200 ezret fog kapni a Joe McCarthy által vezetett bizottság. A kommunistafaló hírhedt szenátor azt mondja, hogy a bizottsága a
