Bérmunkás, 1952. július-december (39. évfolyam, 1736-1761. szám)

1952-10-04 / 1749. szám

4 oldal

BÉRMUNKA S

1952. október 4.

BÉRMUNKÁS

(WAGE WORKER)

HUNGARIAN PUBLICATION OF INDUSTRIAL UNIONISM

Előfizetési árak: Subscription Rates:

Egy évre ..........................$3.00 One Year ...........................$3-00

Félévre .............................. 1.50 Six Months ......... 1.50

Egyes szám ára ______ 5c Single Copy _______ 5c

Csomagos rendelésnél 3c Bundle Orders ________ 3c

Előfizetés Kanadába egész évre ................................................ $3.50

“Bérmunkás” P. O. Box 3912 S. S. Sta., Cleveland 20, Ohio

Alájegyzett cikkek a szerzők véleményét fejezik ki és közlésük még nem jelenti azt. hogy az ily vélemények egyben azonosak a Bérmunkás hivatalos felfogásával.

Published Weekly by the BÉRMUNKÁS PRESS COMMITTEE

<«1^,42

A Nixon botrány

Az Egyesült Államokban kifejlődött polgári demokráciának tipikus jellemvonása, hogy kitűnő melegágyul szolgál a közhivatalnokok korruptálására. Igen sokan egészen természetes dolognak tartják, hogy a közhivatalnok a fizetésén kívül még másféle jövedelmet is nyerjen a hivatalából. A mellékkereset ily módját az amerikaiak a “graft”” (kiejtése: greft) szóval jelölik. Népszerűségére jellemző, hogy egyike a leggyakrabban használt szavaknak, már a gyermekek is ismerik. A graft természetesen törvénytelen cselekedet, de még a legjobb esetben is ellenkezik az általános erkölcsi felfogással.

Ilyen nagyszabású graft pattant ki a napokban, midőn nyilvánosságra került, hogy a republikánus párt alelnök jelölt je, sze-, nátor Richard Nixon, az utóbbi két év alatt kaliforniai gazdag emberek egy csoportjától 17,000 dollárnyi összeget fogadott el “költségeinek fedezésére”. Országos méretű botránnyá tette ezt a lokális jellegű graftet az, hogy éppen most derült ki, hat héttel az országos választások előtt, minek következtében igen sokan, — közöttük számos republikánus vezető egyén, sőt republikánus újság is, — követelték, hogy Nixon mondjon le az alelnöki jelöltségről és engedje át helyét más, becsületesebb embernek.

Valószinüleg úgy gondolják, hogy oly embernek, akiről még nem derült ki, hogy hivatalát mellékkereset szerzésre használja. Mert a legnagyobb bűn nem maga a graft, hanem az, hogy az illetőt megfogták rajta. Ez az igazi nagy bűn, amit a már gyakorlott, vagy még csak potenciális graftelő politikusok nem tudnak megbocsájtani.

Nixon természetesen védekezik: Nem követett el semmi törvényszegést, semmi ethikaellenes dolgot. Sőt ellenkezőleg, haza- fiságát bizonyította azzal, hogy az adófizetők pénzét megspórolta, amikor költségeinek fedezésére elfogadta a gazdag emberektől a 17,000 dollárt, mert ha azon költségeket beszámította volna az államnak, mennyivel emelkedett volna az adó? Csupa szerencse, hogy talált olyan önzetlen, hazafias gazdag embereket, akik hajlandók voltak az ő szenátort költségeinek fedezésére.

Nixont rajtakapták azon, hogy szenátorrá választása óta, — vagyis már két éve, — egy csoport gazdag ember fizetési listáján van. Kétségbeesett védekezésében tehát azt mondja, hogy egészen helyénvaló dolog, ha a törvényhozó még a megválasztása után is egy kis csoport ember fizetési listáján marad. A választás előtt ezt már igazoltnak tartják. Képviselők, szenátorok, kormányzók és hasonló közhivatalnokok választási költségeit rendesen a gazdag emberek adják össze. De a naiv emberek úgy tartották, hogy a választások után ezen köztisztviselők elfelejtik a választási kasszát és pártatlanul fogják szolgálni a népesség minden csoportját.

A Bérmunkás és a hasonló munkáslapok már száz meg száz esetben megírták, hogy ez a felfogás nagyon naiv, gyerekes; az a köztisztviselő, akit a gazdag emberek pártkasszája választ meg, n£in felejti el a financiális támogatást, hiszen arról gondoskodnak már a kiválasztásuknál. Szenátor Nixon azonban egy lépéssel tovább megy, azt mondja, hogy a törvényhozó még a megválasztás után is elfogadhatja a gazdag emberek financiális támogatását. Ez, noha újszerűén hangzik, de legalább nyílt beszéd, mindenki megértheti.

Nixon persze most handabandázik, kiabál, hogy neki a “vörösök üldözésére” kellett a sok pénz és csak a vörösök ellenzik azt, hogy a gazdag emberek költségére folytassák a “kommunizmus kürtását”. Ez a kiabálás azonban, — írja az eddig republikánus New York Post, — “csaK kamuflázs, amely nem vezet félre senkit. Az asztal alatt, dugva elintézett üzletet nem lehet ilyen könnyen kimagyarázni, a ‘vörös mumussal’ az elnökjelölt csak másra akarja terelni a beszédet, ezért a szenátor Nixonban e pillanatban korunk egyik legnagyobb politikai fékerjét látjuk.”

A New York Post ezen megállapítása nagyon találó, bár kicsit későn jött. Mert a politikai fékerséget lehetett látni Nixonról még képviselő korában, amikor politikai pályáját a vörös mumusra építette. A Bérmunkás már évek óta felhívja olvasói figyelmét azon tényre, hogy a politikai fékerek, graftelők és zsarolók a legtöbb esetben úgy kerülnek előtérbe s hatalomra, hogy valamelyik

kisebbségi csoport ellen izgatnak. Ez a kisebbségi csoport az idő és a hely szerint változik. Egyszer a zsidókat, máskor a négereket dobják oda áldozatul. És ott, ahol a fajgyűlölet nem ad elegendő alkalmat alattomban végzett graftjeik palástolására, elővesznek kisebb politikai vagy gazdasági csoportokat, mint tették például az első világháború idején az Industrial Workers of the World szervezettel és csinálják jelenleg a kommunistákkal.

Megírtuk már mi sokszor, hogy várjunk csak egy kicsit, majd kiderül, hogy ez vagy az a túlzó hazafi miért acsarkodik annyira a munkások szervezkedése, vagy a “kommunizmus” ellen, mert a vörös mumus kiépítése arra kell, hogy azzal elvakitsák a tömeget addig, amíg alattomban graftelnek.

És ime, nem is kellett olyan soká várnunk. Mert most már nem csak szenátor Nixonról, erről az igen is picike (és nem nagy, mint a N. Y. Post Írja) fékerről derült ki, hogy a vörös mumust a graftelés eltakarására használta, hanem a nála jóval fontosabb egyénről, Tom C. Clark supreme courti bíróról is. Tom Clark is azzal szerzett magának érdemeket a főbírói tisztségre, hogy egészen önkényesen összeállította a “subversive” szervezetek neveit s aztán mginditotta ellenük az üldözést. Most Clark urnák ki kell magyarázni, hogy igazságügyminiszter korában miért rendelte el azonnal beszüntetését annak a pörnek, amit Kansas Cityben folytatjuk 1947-ben a választásokat meghamisító tisztviselők ellen?

De Clark utódjának, Howard McGrath volt igazságügyminiszternek is akad némi magyarázni valója, többek között az, hogy miért akadályozta meg a 260,000 dolláros adócsalással vádolt Milwaukee városba való pálinkakereskedő megbüntetését? Egyébiránt az ugyancsak túlzó “vörösfaló” McGrathról azt Írták az újságok, hogy igazsügyminisztersége alatt milliomos lett, amire csak azt mondotta, hogy az túlzó állítás. Ugylátszik, hogy rövid három év alatt még grafteléssels e lehet egy egész müliót összeharácsolni.

Mi a Nixon botrányban csak újabb bizonyítékát látjuk annak, hogy jobban kellene figyelni azon hitvány erkölcsű politikusokat, akik valamely kissé bbségi csoport ellen izzó gyűlöletet hirdetve kerülnek magas pozíciókba, mert ezknek egyetlen céljuk a személyes meggazdagodás s azért képesek ezrek meg ezrek szabadságát sőt életét is feláldozni.

Figyelmeztetés

Az alábbi figyelmeztetést nem mi adjuk, hanem csak átvesz- szük az amerikai kereskedelmi sajtóból, amelybe viszont úgy került be, hogy a Franciaországban időző tudósítóik írták meg. Magát a figyelmeztetést, — illetőleg a figyelmeztető szavakat — a francia honvédelmi miniszter, Rene Pleven mondotta a napokban, amikor Meaux városban az első világháború egyik legnagyobb ütközetének, a Marne csatának az emlékére rendeztek valami ünnepélyt. Ennek az ünnepélynek Pleven hadügyminiszter volt a disz-szónoka, aki többek között ezeket mondotta:

Az illúziókat fel kell adnunk, semmiféle rendszer, semmiféle uj fegyverzet sem tud megvédeni olyan országot, amelynek Franciaországéhoz hasonló stratégiai fekvése van. Az ilyen országnak erős hadsereget kell tartani határainak védelmére, ami még sok éven át nagy katonai kiadásokat jelent. De ugyanakkor meg kellett értetnünk az angol-szakszon- amerikai szövetségeseinkkel, hogy nem fogadhatjuk el a “peripheric” védelmi rendszerüket, amely kitenné Franciaországot annak, hogy az ellenség előbb elfoglalja, de ők aztán később bombázással “felszabadítanának”.

Az amerikai militarista vezetők által kidolgozott “peripheric” terv tehát abból áll, hogy háború esetén hagynák, hogy Oroszország had foglalja el a nyugati országokat, mert azt úgy sem tudnak megakadályozni, de aztán jönnének majd az amerikaik a nagyon jó, sőt nagyon kitűnő atombombákkal és addig bombáznak Franciaországot meg a többi megszállt országokat, amíg onnan ki nem vonulnának az oroszok, vagy pedig amig elpusztítanak okét.

A francia hadügyminiszternek nem tetszik ez a terv s valószínű, hogy ebben a francia nép nagytöbbsége megegyezik vele.

kérnék még egy olyan felszabadításból sem, mint amilyent 1944-ben kaptak, holott akkor még nem is használtak atombombát a felszabadításra”. Pleven tehát figyelmezteti a francia népet, hogy ha jön még egy ilyen “felszabadítás”, nem marad utána semmi, amit erdemes volt felszabadítani.

Ez a figyelmeztetés szól mindenkinek. Szól azoknak az amerikai magyar ‘előkelőségeknek” is, akik szövetkezve a népi de- mokraciakbol szokott dögkeselyűkkel vérszomjas ordítással köSromboläätabad1“'’ MbOT“t; mássz6val s*ül«l>azáj«k teljes

És kitől akarják felszabadítani a magyar népet? Hiszen Magyarországot nem tartja megszállva idegen hatalom. Annyi tény, ott nagy társadalmi változások mennek végbe s ezek között legfontosabb az, hogy az évszázadok óta uralmon levő parazita osztályt kirúgtak es helyüket a munkások foglalták el. A

Sif yu, vt!ojal>a“ (ita.k a hatalmukat vesztett élősdieket szeretnek uralomhoz juttatni. De miután ehez már nincs erejük az atombombákká1 hajlandók tönkretenni az egész országot^ azért sürgetik annyira a “felszabadítást”. 8

A Pleven figyelmeztetésére jó lesz , ha felfigyel minden emSab^dltó“ ét 'P,eZnÍ a hU,la-éhes dögkeselyűk borzalmas “fS-