Bérmunkás, 1952. július-december (39. évfolyam, 1736-1761. szám)
1952-10-04 / 1749. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1952. október 4. OSZTÁLYELLENTÉT AZ INDUSTRIAL, WORKERS OF THE WORLD IPARI SZERVEZET ELVIN Y1LATKOZATA A munkásosztály és a munkáltató osztály között semmi közösség nincsen. Nem leket béke mindaddig, amíg éhség és nélkülözés található a dolgozó emberek milliói között s az élet összes javait ama kevesek bírják, akikből a munkáltató osztály álL E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, mig a világ munkásai, mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert. Úgy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekbenl összpontosulósa a szakszervezeteket (trade unions) képtelenné teszik arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek tlyan állapotot ápolnak, amely lehetővé teszi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozó másik csoport ellen uszítsák és ezáltal elősegítik, hogy bérharc esetén egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet, hogy a munkáltatókkal közös érdekeik vannak. E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekeit megóvni csakis olykép felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai beszüntessék a munkát bármikor, ha sztrájk 'agy kizárás van annak valamelyik osztályában, igy az egyen esett sérelmet az összesség sérelmének tekinti. E maradi jelszó helyett: “Tisztességes napibért, tisztességes napi munkáért" ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: “LE A BÉRRENDSZERREL:’’ A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrendszert. A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az ipari szervezkedéssel az uj társadalom szer kraetét építjük a féri társadalom keretein belőlAz ország minden részében, csaholnak a csepürágó politikusok minden fajtája. Eget-földet ígérnek, hogy eme tejjel-mézzel folyó kanaánt a nép javára, annak érdekében fogják kormányozni. Eme csepürágásban a mi szakszervezeteink basái sző- röstől-bőröstől behódoltak a demokratáknak, valamint a republikánusoknak is. Azok a basák, akik már rágódnak a demokrata párt által nekik dobott koncon, azok tiszta szüzességében Stevenson, Illinois állam kormányzóját ajánlják a “munkásbarát” Truman helyére. Azok, akik elvesztették kegyüket a demokraták előtt és sok rossz fát tettek a tűzre, amig Truman bátyánk volt az elnök, azok a republikánus párt jelöltjét, a második világháború főmészáros legényét, Eisenhowert támo-, gatják. Stevenson jelölését a demoki rata párt köré csoportosult Wall Street mérsékelt (ha ilyesmi is van) bankárai, ipari mágnásai szorgalmazták. Stevensonnak, mint a demokrata párt fő-bohócának kiosztották a szerepet, hogy a párt konvenciójának elnökjelölő napjáig nyomatékosan hangoztatta, hogy ő nem kiván az Egyesült Államok elnöke lenni, de a közkívánat előtt meghajlik, meg is hajlott. A demokrata párt konvenciójára összesereglett delegátusok túlnyomó többsége a medveszőrös kalapos bohócot, Kefauvert kivánta jelölni, hogy eme jelölést meghiúsítsák, felállítottak 4 vagy 5 más elnökjelölt aspiránst s igy ugynézett ki, hogy nem tudnak dűlőre jutni, eme huza-vonában azok a politikusok, akik nyomnak a latban, Farley, New York állam és Douglas, Illinois állam demokrata előkolomposainak legnagyobb elkeseredésére Stevenson nevét dobták az elnökjelölő pódiumra. Megindult a demokrata gépezet és amit a nép akaratának, szavazásnak neveznek, mint a lavina úgy söpörte el utjából Kefauvert, Harrimant és a többi elnöki székre vágyakozó honatyákat. Kefauver és a köréje sereglett érdekeltségek, több mint félmillió dollárt pocsékoltak el, heteken, hónapokon át, mielőtt az elnök jelölő konvencióhoz érkeztek. Azonban a Wall Street “mérsékelt” bankárainak Stevenson kellett és Stevenson nyerte el a jelölést. Nagyon világosan mutatja ez az elnökjelölés, hogy a mi szak- szervezeti vezéreink milyen tudatlanok, tájékozatlanok voltak az elnökjelölést illetőleg. Jóval a konvenció megnyitása előtt sűrűn hangoztatták, szóban és Írásban, hogy a szakszervezetek tagsága támogatni fogja akár Harrimant, akár Kefauvert és Russell jelölése ellen a legnagyobb tiltakozást fejezték ki”. Stevensonnak a szakszervezeti munkásság ügyeire tett kijelentései homályosak és igy nem jö- hetszámitásba —. jelentették ki. De amikor Stevenson felett szavaztak, ők voltak azok, akik ajánlották a konvenció delegátusainak, hogy Stevenson jelölését “egyhangúlag” fogadják el. Ez meg is történt. A szakszervezetek delegátusai voltak azok, akik Michigan állam Moody nevű szenátorán keresztül kiakarták zárni a demokrata párt konvenciójáról a déli államok delegátusait. Ők voltak azok, akik vadházasságra léptek nem csak a demokrata párttal, hanem a déli államok reakciós delegátusaival is. Szent lett a béke. Ro- konlelkek egymásra találtak. Nézzük meg, hogy ki ez a Stevenson, aki kifogja verni a pénzváltókat atyjának házából. Ki ez a Stevenson, aki előtt a mi gőgös szakszervezeti vezéreink hasra vágódnak. Adlai E. Stevenson 1900-ban született Los Angeles, Californi- ában. Családi ivadékai hosszú éveken át magas politikai állásokat töltöttek be. A dédna- gyapja Abraham Lincolnak volt a politikai tanácsadója. Nagyapja másodelnök volt Cleveland elnöksége idején. Az apja Illinois államügyi titkár volt. Dúsgazdag család gyermeke, akinek egész életén át bőven jutott mit aprítani a tejbe. A tanítás és nevelés terén nem szenvedett hiányt. Az elemi iskolák végeztével Svájc egyik legelőkelőbb egyetemére járt, ahol elsajátította a francia nyelvet. Vissza- jövet az Egyesült Államokba, a keleti államok egyik legelőkelőbb magániskolájába került, onnan Princeton, N. J. egyetemre járt, ahol 1922-ben nyerte el diplomáját. Onnan Harvard és a Northwestern egyetemekre került, majd visszakerült Bloomington, Illinoisba és ott a család napilapjának szerkesztője lett. Stevenson mint egy dúsgazdag család sarjadéka, könnyűszerrel vándorolt Amerika kü- lömböző városaiba, 1927-ben Chicagóban telepedett le és egy öreg, konzervatív ügyvédi irodában lett társ. Az uj osztás kormányának idején a mezőgazdasági minisztériumban helyezkedett el, onnan a szövetségi állami alkohol ellenőrző bizottságban kapott alkalmazást. A második világháború kitörése után az Egyesült Államok hadügyminisztériumában segéd-titkár lett. A háború befejezte után Amerika gazdasági bizottságának vezetője volt Olaszország újjáépítési tanácskozásánál. 1945 végén az Egyesült Államok államügyi minisztériumában lett tanácsadó. 1946 és 47- ben az Egyesült Nemzetek bizottságában Amerika részéről mint pót tag szerepelt. Több mint valószínű, hogy a fenti állásaiban rászolgált arra, hogy kiérdemelje a Wall Street bizalmát, hogy a demokrata párt elnökjelöltje lehetett. Az még rendben volna, hogy ha csak a Wall Street kegyét könyvelte volna el, de a mi szakszervezeti basáink alig várták már, hogy elérkezzen a várva-várt nap, hogy Stevenson a munka ünnepén, Labor Day napján, Detroitban a CIO meghívására szónokolhasson. Stevenson Detroiti beszéde a megszokott üres politikai frázissal volt telitve. Szakszervezeti tagság előtt beszélve, sűrűn hangoztatta a munka és a tőke testvériségét. A Taft-Hartley törvényekre azt mondta, hogy az “nem rabszolga törvény, vannak benne jó oldalak is”, de mindemellett annak eltörlését ajánlja és neki van egy olyan törvényjavaslata a Taft-Hartley törvény helyébe, amely a munkáltató és a munkás közös érdekeit lesz hivatva védelmezni. Erre azt mondja az angol, hogy “bologna”, magyarul a hallgatóságnak és Amerika munkásságának közönséges becsapása. Eme beszéd hallatára a mi szakszervezeti kalóza» ink, hasravágódtak, mint a szentháromság előtt és egymással versenyezve a talpnyalásban Josenh B. Beirne, a telephone és távirdász munkások CIO szervezetének titkára, Daniel J. Tobin, az AFL-be szervezett kocsisok elnöke, James B. Carey, a CIO villamossági munkások szervezetének elnöke, David Du- binsky, az AFL női ruha készítő munkások szervezetének elnöke, J. P. Shields, az amerikai szakszervezetek arisztokratának, a vasúti mozdonyvezetők szervezetének elnöke, Reuther, Murray és sok más úgynevezett munkásvezér, behódoltak Stevenson ígéreteinek. John L. Lewis, Amerika legharciasabb szervezetének, a szénbányászok központi elnöke, hivatalosan nem nyilatkozott, de több mint valószínű, hogy az e hónapban Cincinnati, O.-ban tartandó bá-. nyász konvención, Stevenson mellett foglalnak állást. John L. Lewis újabb szerencsét próbál, még nem volt neki elég a politikusokból. John L. Lewis 1936-ban, Roosevelt megválasztásának költségeihez a bányászok minden előleges megkérdezése nélkül 500,000 dollárral járult hozzá. A rákövetkező választásnál köpönyeget cserélt és Wendel L. Wilkiet támogatta és az egész választási cécó alatt azzal fenyegetőzött, hogy Roosevelt megválasztása esetén lemond a CIO elnökségéről. Le is mondott és a bányászok minden megkérdezése nélkül kivitte a CIO-ból a szervezetet. Ugyan igy vitte be az AFL-be és onnan kivitte és ma a bányászok szervezete független. Truman elnöknek a legádázabb ellensége, két Ízben gyűlt meg vele a baja, mert az elnök, aki még ma is mint munkásbarát szerepel, a bányászok sztrájkját a Taft-Hartley tiltóparancsai szereltette le és Truman szövetségi bírái két millió dollárra büntették a bányászok szervezetét, John L. Lewist pedig $30.000 dollárra. Sokan, még a munkásmozgalmi szónokok és irók közül is, John L. Lewisnak adják azt az érdemet, hogy a bányászok az elmúlt 15 vagy 20 esztendőben heti 15-20 dolláros keresetről, napi 15-18 dolláros keresethez jutottak. Ez a bányászok elkeseredett harcának az eredménye. Ugyancsak az ő eredményük azok a reformok, amelyek mint nyugdíj, egészségügyi, haláleseti biztosítékokat kap ma az amerikai bányász. De ezek a reformok, amelyekért nagy árakat fizettek a szénbányászok, nincsenek biztos alapokra fektetve. Egy huzamos sztrájk, egy depresszió elsöpri azokat, akár tiz, húsz vagy ötven esztendeig harcoltunk is azokért. Ha már szükséges a nyugdij, akkor a mi szakszervezeteink, a bányász szervezetekkel egyetemben, a szövetségi kormányt kényszerítsék a Social Security alapján, minden munkás biztosítására te-> kintet nélkül, hogy bányász-e vagy más ipari munkás. Stevenson éppen úgy nem fog tudna a bányászok helyzetén javítani, mint ahogyan elődei sem tudtak. Az acélsztájk gyönyörű bizonyítéka volt mindazoknak, akik fejükkel gondolkodnak, akik meglátták, hogy a munkásosztály ügyeit nem a Fehér Házban, nem a pralmanetekben, hanem a gazdasági szervezetekben intézik. Az amerikai szak- szervezetek az elsőtől az utolsóig a “Tisztességes napibér, tisztességes napi munkáért” jelszóval a magántulajdon rendszerét ápolják. Ezen szervezetek közé tartozik a bányász munkások szervezete is, és ha igy haladunk, mint ahogyan az acél, az
