Bérmunkás, 1952. július-december (39. évfolyam, 1736-1761. szám)
1952-08-30 / 1744. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1952. augusztus 30. OSZTÁLYELLENTÉT Az acélipari bérrabszolgák elkeseredett harca végétért. Az elmúlt év november hava óta a szakszervezeti vezetőség tárgyalásokat folytatott, hol az acél- truszt képviselőivel, hol a fizetéseket szabályozó bizottsággal, egyik vagy másik állami intézménnyel. Amikor a fizetéseket szabályozó bizottság ajánlatát az acéltröszt képviselői nem fogadták el, az elnök, hogy megakadályozza a sztrájkot, lefog-1 lalta a acéltelepeket. Eme csütörtököt mondott lefoglalásban az Egyesült Államok elnöke sokszor hangoztatta, hogy az acéltrösztnek nincsen szüksége arra, hogy az acél árát emeljék. Munkásaik követelését fedezhetik abból a hatalmas profitból, * amelyet éveken keresztül csinálnak. Bejelentette, hogy $19.50 tonnánkénti haszonra dolgoznak a hatalmas acéltelepek. De mindennek^ dacára kénytelen a kormány a Capehart törvények alapján az acél tonnánkénti $2.50 cent emelésére engedélyt adni. A lefoglalás után a szakszervezeti vezetőség kijelentette, hogy ők nem hajlandók a kormány ellen sztrájkolni és az el- .éuörit sztrájkot lefújták. Az acéltermelés minden akadály nélkül folyt tovább. Az acéltröszt talált szövetségi bírót, aki törvényellenesnek mondotta ki a telepek lefoglalását. Megindult az elkeseredett harc, nem a munkások és az acéltröszt között, hanem a kormány és annak intézményei között. Az előbbeni birói döntést a kormány megfellebezte a Supreme Courtnál. Ezen korporációk fiskálisaiból összeállított legfelsőbb bíróság, ebben az esetben nem úgy, mint amikor a munkások, vagy a köznép érdekeiről van* szó, amikor hónapokig, sőt évekig elhúznák döntéseiket, hanem kevesebb mint egy hónap alatt törvénytelennek nyilvánították az acéltrusztok a kormány általi lefoglalását. De még ennél is gyorsabban intézkedtek az acéltruszt érdekeinek a megvédésére. Ezek az urak, amikor kezükbe kapták az ügyet, azonnal kijelentették, illetve figyelmeztették a kormányt, hogy nincsen joguk a munkások fizetésének emelésére, vagy a munkaviszonyok javítására. A szak- szervezetek vezetősége ennek dacára a munka folytatására utasította a munkásokat. A legfelsőbb bíróság döntése hihetetlen rövid idő alatt nyilvánosságra került. Osztálytudatos munkások körében egy pillanatnyilag sem volt kétséges, hogy eme döntés nem a csaknem egymillió acélipari bérrabszolgák érdekeiben fog történni. A mai társadalmi rendszerben a magántulajdon rendszerét felül helyezik a munkások millióinak s azok családjainak helyzetével. A legfelsőbb bíróság döntése után az acélipari munkások szervezetének elnöke, Murray elrendelte a sztrájkot. Az elnök a mi “munkásbarát” honatyáinkhoz fordult, hogy foglalják le az acéltelepeket, mert a sztrájk veszélyezteti az ország és annak fegyverkezési előkészületeit. Utasították az elnököt, hogy használja a Taft-Hartley törvény azon szakaszát, amely 80 napra visszakényszeriti a munkásokat a további termelésre. Az elnök politikai sakkhuzás érdekében, megtagadta a Taft- Hartley törvény igénybevételét. Munkásbarát színben tüntették fel Truman elnököt a szakszervezetek basái. ! Az acélipari bérrabszolgák 2 hónapon át karbatett kezekkel várták a sztrájk befejezését, úgy gondolták, hogy a kormány valamelyes uton-módon kényszeríteni fogja az acélbárókat a követeléseik megadására, annál is inkább, mivel az ország és a világ fegyverkezési munkálatai vannak veszélyeztetve. Két hónapi sztrájk után a muníció gyártás éppen olyan erővel folytatódott, mintha nem is lett volna acélsztrájk. A békés termelési gyárakban, telepeken szórványosan mutatkozott acélhiány, amelynek következtében a munkásaik egy részét menesztették. Nem váratlanul, mert minden osztálytudatos munkás tudatában volt annak, hogy az acélipari munkások sztrájkja a Demokrata Párt elnökjelölő konvenciójával egyetemben véget ér. Truman elnök a demokrata konvenció negyedik napján magához rendelte a munkások központi elnökét Murrayt, az acélbárók megbízottját Fairlesst és egy, napi tárgyalás után, a Demokrata párt konvenciójának elnökjelölő estjén Truman elnök világgá kürtölte, hogy az acélsztrájk véget ért. Murray kijelentette, hogy a sztrájk teljes megelégedésére befejezést nyert és visszarendelte a bérrabszolgáit a munka felvételére. Vizsgáljuk meg, hogy ez a politikai sakkhuzás milyen szégyenletes becsapása az amerikai munkásosztálynak. Truman elnök, amikor “lefoglalta” az acéltelepeket többszörösen hangsúlyozta, hogy nincsen az acéltrösztnek szüksége arra, hogy az acél árát emeljék, mert óriási profitjából könnyedén fedezheti a munkások követeléseit. Az acéltröszt tudtára adta a világnak, hogy szüksége van, hogy a munkások követeléseit teljesítse az acél árának 12 dollár tonnánkénti emelésére. Egyik sem tágított, amig a demokrata párt konvenciójának a befejezéséhez nem értek. Truman elnök volt jelölve a konvenció záróbeszédének megtartására, 24 órával megtörténte előtt az acélsztrájk a következő feltételek mellett befejezést nyert. Megengedték az acélbáróknak, hogy az acél tonnáját 5.20—5.64 emelhessék. Murray a munkások követelését 5 centtel alább szállította, a zárt műhely követelését szintén sutbadobta. Ezek után aztán, nem nehéz megállapítani, hogy kik a győztesek. Truman elnök az acélipari bérrabszolgák két hónapos keserves harcát, nélkülözéseit, nyomorát a saját, önző és a Demokrata párt céljaira használta fel. Munkásbarát színben kivánA 40-IK ÉVÉBE LÉPŐ “BÉRMUNKÁS” ÜNNEPI VACSORÁJA AUGUSZTUS 30-ÄN, szombaton este 8:30 kezdettel Cleveland, O.-ban, 11123 Buckeye Roadon levő Munkás Ott- lion nagytermében. Jelen lesznek a másnap tartandó Országos Értekezlet delegátusai is. Kérjük Cleveland és környéke olvasóinkat, hogy pontosan jelenjenek meg és hozzák el barátaikat is. A Rendező Bizottság ja feltüntetni azt a ravasz róka társaságot, amely még ma is a pártjuk programjába veszi a Taft-Hartley rabszolga törvény eltörlését. A valójában hallani sem akarnak annak megtörténtéről, sőt vannak demokrata •képviselők, akik a republikánusokkal egyetemben, újabb és még a Taft-Hartley törvényeket is megszégyenítő javaslatokkal járulnak a kongresszus elé, hogy az amúgy is elnyomott és ki- zsámányolt bérrabszol g á k a t 'még jobban-gúzsba kössék. Most aztán, hogy Truman, Murray és Fairless, ez a szent- háromság, megkötötték a “béke” szerződést és két hónapi nyomorúságos pihenés után visszarendelték az acélipari bérrabszolgákat a tikkasztó kohók mellé, vizsgáljuk meg a szakszervezetek szerepét. Mennyi joga, beleszólása van az acélipari bérrabszolgáknak vagy általában a szakszervezeti munkásságnak saját ügyük intézésébe. Az acélipari munkások nevében a központi szervezet tisztviselői állapítják meg, állítják fel a munkások követeléseit, munkaviszonyait anélkül, hogy azt a tagság elé terjesztenék elfogadás végett. Ha eme követelést a társaságok visszautasítják, vagy más ajánlatokat tesznek, a szakszervezetek vezetősége sztrájkba rendeli a munkásokat anélkül, hogy azokat megkérdezné, hogy el-e fogadják a társaság ajánlatát, vagy hogy egyáltalán kívánják-e a sztrájkot. Ugyancsak ezt teszik, mint a jelen esetben Murray, Fairless, Truman megegyeztek, nem kérdezik meg a tagságot, hogy el-e fogadják a megegyezést, hanem egyszerűen visszarendelik őket a munkára, akarják vagy sem, el kell fogad- niok a fenti három egyén határozatát. Ebben az esetben is a napnál világosabban beigazolódott az, hogy a szakszervezeti mozgalmak itt az Egyesült Államokban nem a munkásosztály javát, hanem a kizsákmányoló osztály érdekeit képviselik. Beigazolódott, bogy a sztrájkok nem képviselik többé a munkásosztály érdekeit, hanem egyenesen kárára vannak. A technika fejlődése, amely megváltoztatta Amerika gazdasági, politikai és társadalmi fejlődését, megváltoztatta a szak- szervezetek és minden más gazdasági, vagy politikai szervezetek harci eszközeit is. Ma, a fejlett gazdasági életünkben a szakszervezetek, vagy bármilyen más gazdasági szervezetek nem helyiérdekű, hanem országos, sőt az egész világ kapitalista intézményeivel, trösztökkel, korporációkkal veszik fel a harcot. I Ma sem az acél, automobil vagy az élelmiszer gyártó trösztök és iparok, nem veszítenek azáltal, hogy az iparok munkásai leteszik a szerszámot, mert a tömeg- termelés folytán hetekre, hónapokra elegendő áruk vannak felhalmozva, amely áruknak a fel- harmozásában maguk a szak- szervezetek segítik őket elő. A mai fejlett technika, amely fokozatosan kényszeritette a kizsákmányoló osztályt mind hatalmasabb trösztök kifejlesztésére, biztosítja számukra, hogy azt az árut, amelynek gyártását munkásaik megtagadják, senki más nem fogja előállítani, melynél fogva nincs a profitjuk veszé- lyeztetva . Ma a tömegtermelésnél és a trösztifikáit iparoknál, nincsenek versenytársak. Számtalanszor tapasztalhattuk már, hogy amikor a tej és tejtermékek ki- árusitóinak egyike felemeli az árakat, a többi követi azt, vagy egyszerre adják a fogyasztók tudomására az árak emelését vagy esését. Itt Chicagóban van a világ leghatalmasabb vágóhídja és a húsáruk egy centtel sem olcsóbbak mint New York vagy Los Angelesben. Egyik mészáros nem adhatja olcsóbban az áruit, mint a másik. Az elsőosz- tályu hús, amelyet a parazita osztály élvez, a másodosztályú, amelyet a középosztály fogyaszt el és a harmadosztályú, amelyet a munkásosztály kényszerül vásárolni és fogyasztani, aminek az árát a vágóhíd tulajdonosai szabják meg. Ha mégis akad olyan üzletember, aki olcsóbban árusítja ki az áruit, a gyárosok szövetsége megvonja tőle az áru további szállítását. Ha pedig drágábban árusítja azokat, akkor a kormány árakat szabályozó bizottsága lép közbe és az nyomja el, de ez nem történik olyan szigorú ellenőrzéssel, mint az előbbi. Tehát a megváltozott gazdasági helyet, melyet a technika fejlődése, az iparok összpontosítása hozott létre, meg kell, hogy változtassa a munkásosztály harci eszközeit is. Az ózsdi szakszervezetek harcieszközei alkalmatlanok a mai társadalmi rendszerrel szemben, éppen úgy alkalmatlanok és hatástalanok az apró sztrájkok tekintet nélkül, hogy milyen alapokra fektetett gazdasági szervezet vívja azt. Minden osztálytudatos egyénnek tudomást kell szereznie arról, hogy valami nincsen rendjén társadalmi helyzetünkben. Tudomást kell szereznie arról, hogy a technika fejlődése, amely ma már odafejlődött, hogy csaknem automatikusan szórja magából az emberiség javára szolgáló , életszükségleteket. Tudó-
