Bérmunkás, 1952. július-december (39. évfolyam, 1736-1761. szám)
1952-08-23 / 1742. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1952. augusztus 23. OSZTÁLYELLENTÉT Az amerikai szakszervezeti munkásmozgalom szomorú történetének % ismertetésére szükségtelen, hogy vissza menjünk annak kezdetleges kibontakozásának idejére. Mindannyian tudjuk azt, hogy nem csak a American Federation of Labor, hanem minden néven nevezett szakszervezet, amint valamely iparban számottevő erővé lett, a züllés, a korruptság lejtőjére vitték azt az egymással versengő szakszervezeti vezérek, hogy saját érdekeiket elégitsék ki. Az 1930-as évek elején az amerikai szakszervezetek vezetője, az American Federation of Labor, közeledett a félszázados fennállásához. Ezen idő alatt alig volt képes egy és félmillió tagságra szerttenni dacára annak, hogy Amerika bérrabszolgáinak száma jóval felül volt a 25 millión. Éhez hozzájárult még a 12 vagy 15 milliónyi munka- nélküli, akiknek szervezésére semmi néven nevezendő szervezet nem törekedett. Az 1935-36-os esztendőkben az amerikai munkásosztály a legnagyobb kizsákmányolásban, elnyomatásban tengődött ugy- annyira, hogy a kormány kénytelen volt törvényeket alkotni, amelyek nem csak, hogy megkönnyítették az iparok kizsákmányolt bérrabszolgáinak szervezését, hanem csaknem kény- szeritette azokat a szervezkedésre. John L. Lewis, akinek abban az időben nagy befolyása volt az akkori kormánykörökben, a bányász munkások hatalmas pénztárával megindította a mai CIO szervezését. Az amerikai bérrabszolgák millióit nem szakmák szerint, hanem iparok szerint a United Mine Workers Szervezetnek mintájára szervezték, tömöritették a CIO-ba. A hatalmas pénztár mögé sorakoztak fel, nem csak a züllésnek indult szakszervezetek AFL szervezőinek sokassága, hanem a jövő társadalmát célul'kitüző szervezetek szószólói is. Hihetetlen rövid idő alatt milliós tagságra tettek szert. Az ország minden részében gombamódra nőttek a CIO szervezetei és a pangás által okozott elnyomatás, kizsákmányolás hatalmas sztrájkokat idézett fel. Eme sztrájkokban résztvevő munkásság bámulatos harcikészségről tanúskodott. Ennek a szervezetnek égisze alatt kezdődtek tömegesen az ország minden részében az ülősztrájkok, a bérrabszolgák komoly elszántsága tétlenségre kényszeTitette a magántulajdon szent és sérthetetlen őreit. Az AFL, amely ezideig kizárólagosan szakmánként szervezte a munkásokat, vérszemet kapva a CIO hatalmas fellendülésén, ők is felállították a szakképzetlen munkások szervezeteinek departmentjeit. Rövid néhány esztendő leforgása alatt a CIO, az AFL és a független szakszervezetek egyetemben 15- 16 milliós taglétszámra tettek szert. Ezt a taglétszámot megtartották egészen a múlt világháború végéig. Ettől az időtől kezdve, az amerikai szakszervezetek taglétszáma állandóan lefelé megy. Legutolsó hivatalos kimutatás (1951) szerint, az amerikai szakszervezetek taglétszáma 12 és 13 millió között váltakozik. Amig az 1930-as évek elején az iparokban foglalkoztatott bérrabszolgák száma alig haladta meg a 23 milliót, az 1951-es évben éppen a duplájára, azaz 46 millióra emelke- j dett. Az elmúlt világháború, i vagyis 1946 óta, az amerikai szakszervezetek nem képesek taglétszámaikat emelni dacára annak, hogy ezen idő alatt az iparokban foglalkoztatott munkások létszáma csaknem hat millióval emelkedett. A csaknem hat esztendeig tartó embermészárlás, nem csak a kizsákmányoló osztálynak, hanem az amerikai szakszervezetek vezetőségének is hallatlan prosepritást, a tagság feletti uralkodást hozott. Az a basás- kodás, amelyet a szakszervezetek vezetősége gyakorol a tagság felett, egyik leghatalmasabb oka annak, hogy az amerikai szakszervezetek tagiét száma nem csak, hogy nem emelkedik, hanem folyton apad. A szakszervezetek vezetőségei Roosevelt kormányzásának idején lerombolták az amúgy .is gyenge erejét a tagság önálló cselekvésének és minden bizalmukat a “munkásbarát” politikusokba helyezték. Nem számítottak arra, hogy változni fognak a viszonyok és változni fog a “munkásbarát” politikusok kegyei is. Az “uj osztás” kormányának tragikus megszűntével, az “igazságos osztás” kormánya vette kezébe az ország ügyeinek intézését és az első teendőjük volt, a munkásosztály gúzsbakötése, és megcsinálták a Taft-Hartley rabszolga törvényt. A szakszervezeti vezetőség ahelyett, hogy ennek a törvénynek az életbelépését a tagság közvetlen cselekvésével, egy hatalmas általános sztrájkkal akadályozta volna meg, továbbra is bizalmukat helyezték és még ma is helyezik az úgynevezett “munkásbarát” politikusokba. A szakszervezetek fejlődésének második legnagyobb akadálya a Taft-Hartley törvény, amely kényszeríti a szakszervezetek vezetőségeit a kizsákmányoló osztállyal való egyezkedésre, olyan egyezkedésre, amely a kizsákmányoló osztály érdekeit képviseli, védelmezi. Könnyű volt a kongresszusnak a Taft- Hartley törvényt életbeléptetni, annál is inkább mert a szakszervezetek fenállásuk óta ugyan azt gyakorolták. A szakszervezeti vezérek egymást ámitották, nem voltak egyöntetűek a Taft- Hartley törvény megakadályozása érdekében. Az “Uj osztás” kormánya nem csak, hogy alkalmat adott, hanem serkentette Amerika bérrabszolgáit a szervezkedésre. Folyton hangoztatták, hogy minden munkás szabadon válaszhatja meg szervezetét, szót és alkalmat adtak a munkásoknak, a fizetés és a munkaviszonyok javitá s á n a k egyezkedéseiben. A tagság eme A 40-IK ÉVÉBE LÉPŐ “BÉRMUNKÁS” ÜNNEPI VACSORÁJA AUGUSZTUS 30-ÄN, szombaton este 8:30 kezdettel Cleveland, O.-ban, 11123 Buckeye Roadon levő Munkás Otthon nagytermében. Jelen lesznek a másnap tartandó Országos Értekezlet delegátusai is. Kérjük Cleveland és környéke olvasóinkat, hogy pontosan jelenjenek meg és hozzák el barátaikat is. A Rendező Bizottság jogait nem a Taft-Hartley törvény, hanem a szakszervezetek vezetőségei törték le. Ma már csak egy álom Amerika munkásosztályának, hogy saját ügyeinek intézésébe beleszólhasson. A CIO ma éppen úgy mint az AFL, mind mélyebben sülyed a korrupció mocsarába. Eme szakszerveztek vezetőségén e k hatalma olyannyira fejlődött, hogy a tagság nem mer velük szembeszállni, de nem csak a tagság hatalmát, önálló jogát törték meg, hanem egyes csoportok jogait is teljesen eltörölték. Amig az “uj osztás” előtti időkben a szervezett munkás a munkáltatótól félt, ma ugyan olyan, sőt még nagyobb mederben a szakszervezetek departmentjeinek tisztviselőitől fél. Ha valamely munkás a központi vezetőség basáskodá- sai ellen szót mer emelni és azt nem tudják szépszerével elhallgattatni, kizárják azon csoportból, amelyhez tartozik, mely által munkáját veszíti. Ha a csoport a szókimondó munkás mellett foglal állást, kizárják az egész csopotot, sőt az egész de- partmentet is, amint azt tették a CIO-ban, ahol csaknem egy milliós taglétszámot számláló különböző departmenteket zártak ki. Kommunistáknak bélyegezték őket, mert a központi vezetőség basáskodását kritizálni merték. Ez a testvéri szeretet. Ez az egyenlőség Amerika szak- szervezeteiben. Az amerikai szakszervezetek szégyenletesebb diktátorság alá kerültek, mint Mussolni, Hitler, Franco szakszervezetei. Nagyon nagy szeretettel sütik rá az amerikai szakszervezetek basái, hogy az orosz vagy a népi demokráciákban a szakszervezeti munkásság jogait, szabadságát, a diktatúra nyomja el. Lehetetlenség azt elképzelni, hogy az amerikai szakszervezeti basáknál kegyetlenebb diktátorok is uralkodhatnak. A szakszervezeti csoportok és a központi vezetőség hozza*meg a szervezet szabályait és intézi a központi tisztviselők választását anélkül,- hogy abba a tagságnak beleszólása volna. Ezért van aztán az, hogy a szakszervezetek tisztviselői életfogytiglan uralják a tagságot. Nem csak hogy életfogytiglani diktátorai a szakszervezeteknek, hanem amint a császár és királyságok idejében, apáról fiúra száll a íormányzás hatalma, igy van a szakszervezeteknél is. Néhány hónappal ezelőtt az AFL-be tartozó karpenterek elnöke W. L. dutchinson 36 évi elnökség után emondott és helyét Maurice nevű fiára ruházta át, de fentar- totta magának azt a jogot, hogy mint elnöki tanácsadó évi 30 ezer dollár fizetéssel továbbra is boldogíthatja az ácsok szervezetét. Alig néhány héttel ezelőtt Chicagóban tartott demokrata párti elnökjelölő konvención, az amerikai szakszervezetek vezetőségei (Hutchinson kivételével, aki a republikánus párt konvencióján volt delegátus) túlnyomó részben Harriman, Kefauver mellett foglaltak állást, mint “munkásbarát” elnökjelö 11 e k mellett. Cserben hagyták a jelenlegi adminisztráció alelnökét Barkleyt, aki szintén aspirált az elnökjelölésre és várta, hogy a szakszervezetek támogatni fogják őt, akik éppen az ellenkezőjét tették, hivatkozva arra, hogy Barkley túl öreg (74 éves) ahoz, hogy az Egyesült Államok elnöke lehessen. Ezzel megegyeztek Dániel J. Tobin, aki hosszú éveken át elnöke a csaknem egy millió tagot számláló kocsisok és sofőrök szervezetének, 76 éves kora dacára még az AFL központi vezetőségében alelnöki állást tölt be. William Green az AFL központi lenöke 79 éves. Az elmúlt 28- esztendőben, minden évben újra választatja magát és esze- ágában sincsen visszavonulni. D. B. Robertson, a .vonatvezetők és fűtők szervezetének hosszú éveken át elnöke, 76 éves. Hugo Ernst, a szállodák és éttermek alkalmazottainak elnöke 75 éves. John L. Lewis, a bányászok szervezetének 32 év óta elnöke 72 éves. Matthey Woll, az AFL másodelnöke 72 éves. Harry C. Bates, a kőművesek szervezetének elnöke és az AFL alelnöke 70 éves. Jack Kroll, aki tudtáda adta Barkleynak az AFL és a CIO politikai bizottságának határozatát, ő maga is 67 éves. A Demokrata párt elnökjelölő konvencióján, több mint 200 AFL és CIO delegátus- volt jelen. Ezeket éppen úgy, mint az politikai, illetve a Demokrata párt delegátusait, az elnök jelölő gépezet irányította, Dubinski, Green, Murray és Krollon keresztül. Az amerikai szakszervezet vezetőségei tagságukat nem csak a szakszervezetekben dobják oda a kizsákmányoló osztálynak, hanem szövetkeznek a bankárok minden akaratát végrehajtó politikai pártokkal, hogy annál könnyebben uralkodhassanak a szervezetek tagsága felett. Most, amikor a szakszervezetibasák látják, hogy a kormánykörökben kifelé áll nekik a rúd, amikor látják, hogy kegyvesztettek lettek és lassan tudatára ébrednek annak, hogy a szak- szervezeti munkások mindig elé-
