Bérmunkás, 1952. július-december (39. évfolyam, 1736-1761. szám)
1952-12-06 / 1758. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1952. december 6. OSZTÁLYELLENTÉT Életünk egyik nagyon régi kívánsága teljesült, amikor november 12-én berobogtunk Los Angeles, California egyik legregényesebb városába. Az első két napon gyönyörű verőfényes napsugár köszöntött bennünket. A harmadik, negyidk napon óriási felhőszakadás mosta fel a város amúgy is gyönyörű tiszta utcáit. Az ötödik nap reggelén újból kisütött a nap s lakásunk ablakából gyönyörű látványosság tárult elénk. Los Angeles városát körülövező óriási gyönyörű zöld hegyeinek tetejét fehér sisak gyanánt hó borította. Los Angeles óriási területen fekvő tiszta, szép város. Hegyen, völgyön épült és tele van szebbnél szebb pálma, fenyő és más, a meleg éghajlaton zölde- lő fákkal és nem ritkaság számba megy a középületek, lakóházak gyönyörű szép kertjeiben a rózsafák és egyéb virágok elragadó színei vidámitják a virágot szeretők kedélyeit. Los Angelesben is éppen úgy, mint Amerika minden más részében, a munkásosztály kérges tenyere tartja mozgásban az ipar és kereskedelem kerekeit. Itt is éppen úgy vannak paraziták, mint a kapitalista államok bármelyikében. A kiszák- mányolás, elnyomatás itt is szedi áldozatait. Az éhes gyomornak nem vigasztalás California állam verőfényes napsugarai. Enni kell s ezt a bérrabszolga itten éppen úgy mint másutt, verejtékes munkájával érheti el. Ma még van munka bőven, ugyan úgy mint a keleti államokban. Az embert s vagyont pusztító szerszámok gyártásánál éppen olyan munkáshiány van a szakképzett munkások osztályaiban, műit egyebütt. Az óriási területeken fekvő ipartelepek, amelyek ma a hadseregek részére öntik magukból a különböző gyilkoló szerszámokat, hasábos hirdetéseket közölnek a város 5 vagy 6 különböző újságjaiban, minden néven nevezendő gyári munkák végzésére. Sok pénzt keresnek itt is a munkások. A hadi iparok csaknem valamennyié napi 10 órát és heti hat napot dolgoznak. A megélhetési viszonyok is ehhez vannak irányítva. Los Angeles városában nem probléma a lakás keresése, van bőven bútorozott és butorozatlan, körülbelül éppen olyan árakban, mint a keleti államokban. Az élelmiszerek árai minősége is a helyi viszonyokhoz van arányitva. A belváros egyes ár'ucsarnokaiban fél és még alacsonyabb árban lehet gyümölcsöt és egyéb élelmiszereket vásárolni, mint a város negyedeiben. A bérért dolgozó munkásoknak itt is, ebben a városban vagy államban, éppen annyit hagynak keresni, amikor munkaalkalom van, hogy egyik hétről a másikra tengődik. Hatvan órai heti munka után, a munkásnak nagyon kevés alkalma van a californiai napsugarakat élvezni. Philip Murrayt, a CIO központi szervezetének elnökét, huzamosabb betegeskedés után a természet vissza követelte. Halálával megindult a tusakodás a CIO nagy kutyái között. Philip Murray halála, a republikánus párt győzelme és a CIO vezéreinek a hatalomért való marakodása végzetes lehet a szervezetre. Még el sem temették Murray holttestét máris felvetődött a kérdés, hogy a különböző nézetű elemekkel vegyitett CIO szervezete fen tud-e maradni Murray nélkül, aki magnetikus erejével eltudta simítani Reuther, Haywood, Carry, stb. munkáshadnagyok külömböző véleményeik által felmerült súrlódásokat. Walter Reuther, a CIO Automobile munkások szervezetének központi elnöke minden erejét látbaveti, hogy ő foglalja el a CIO központi elnöki székét. Reuther fital, negyvenöt éves és minden hájjal megkent munkásvezér, aki kijárta és cserbehagy- ta a marxista tanokat, hosszú éveken keresztül az amerikai szocialista pártnak volt szekértolója és mint ilyen a politikai kormányzaton, a Demokrata párton keresztül kívánta a CIO tagságának életviszonyait javítani. Az elmúlt elnökválasztásnál csúfos kudarcot szenvedtek nem csak Reuther, hanem az amerikai szakszervezetek .vezetőségeinek összesége. A Demokrata párttal (amelyet a szak- szervezetek neveztek el a “szegények pártjának”) egyetemben kibuktak a politikai pöce- gödörből. Ez egy óriási csapás a CIO vezetőségére. Kegyvesztettek lettek. Az amerikai szak- szervezetek 14 milliós tagságát nem voltak képesek a demokrata párt berkeibe terelni, hiába szövetkeztek a CIO, AFL, United Mine Workers, a Vasutasok és egyéb más független szak- szervezetek, a tagság tunya, közömbös maradt a vezérek kívánságaival szemben. A legnagyobb ipari államok, New York, New Jersey, Pennsylvania, Ohio, Michigan, Indiana, Illinois, csúfosan cserbenhagyták a szakszervezetek vezetőségének kívánságait és a reakciós republikánusokra adták szavazatukat. A szakszervezetek vezetőségének illene annyit tudni, hogy tagságuknak nevelését nem időközönként kell egyes előnyök kivívása érdekébe végezni, hanem fokozatosan évről évre. A szak- szervezetek, egyik úgy mint a másik, irtóznak tagságuk nevelésétől. Walter Reuthert a központi elnöki állásra azok az elemek kívánják ültetni, akik a New Deal szekértolói voltak és a politikai gépezet kiépítésével remélik a kormány kegyeit megnyerni. A másik, akit hívei a fő-elnöki székbe kívánnak ültetni Allan Haywood, aki John L. Lewis, William Green, Philip Murray konzervatív iskoláját járta, a legjobb eshetőségei vannak, mert Murray után ő az első al- elnök. Arról is szállingóznak a kósza hírek, hogy ha az egyik AZ INDUSTRIAL, WORKERS OF THE WORLD IPARI SZERVEZET ELVINY1LATKOZATA A munkásosztály és a munkáltató osztály között s<'mnii közösség nincsen. Nem lehet béke mindaddig, amíg éhség és nélkülözés található a dolgozó emberek milliói között s az elet összes javait ama kevesek bírják, akik- Oöl a munkáltató osztály álL E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, míg a világ munkásai mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bér rendszeri. Lgy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekben! összpontosuiása a szakszervezeteket (trade unions) képtelenné teszik arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak, amely lehetővé teszi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozo másik csoport eUen uszítsák és ezáltal elősegítik, hogy bérharc esetén egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet, hogy a munkáltatókkal közös érdekeik vannak. E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekelt megóvni csakis olykép felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai beszüntessék a munkát bármikor, ha sztrájk '- agy kizárás van annak valamelyik osztályában, igy az egyen esett sérelmet az összesség sérelmének tekinti. E maradi jelszó helyett: “Tisztességes napibért, tisztességes napi munkáért” ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: “LE A BÉRRENDSZER- KEL!” A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrendszert. A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra Is, hegy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az ipari szervezkedéssel az uj társadalom szer Wezetét építjük a régi társadalom keretein belül. vagy a másik kibukik, akkor megindítják a hengerelést az A.FL-el való egyesülésre. Murray és Green halálával, meg van az eshetőség arra, hogy újból tárgyalásokat folytassanak a két szervezet egyesítésére. Más okok is közrejátszanak arra, hogy a két hatalmas szervezet újból felvegye az egyesülési kérdést. Az elnökválasztások alkalmával a szakszervezetek együttesen, minden erejüket latba vetették, hogy a republikánus párt jelöltjeit kibuktassák, ennélfog- vava az uj adminisztráció egy csepet sem lesz barátságos viszonyban a szakszervezetek vezetőségeivel, akik tudatában vannak, hogy az pj adminisztráció minden lehetőséget el fog követni a szakszervezetek eddigi “hatalmának” letörésére A szakszervezetek kisebb kaliberű vezérei a CIO-ban úgy gondolják, hogy a széttagolt szervezetekkel a kormány úgy bánik mint “Hanzi a meggyel ’ és ez előbb be is is fog következni, mint a szakszervezetek egyesítése. Sok, sok, szinte áthidalhatatlan dolgok állanak az amerikai szakszervezetek egyesítésének útjába. Mi egy pillanatra sem hiszünk abban, hogy a CIO és az AFL, vagy a többi független szakszervezeteket lehetséges egyesíteni. A CIO és a szakszervezetek között éppen olyan áthidalhatatlan ür van, mint volt évtizedeken át és még ma is van, ebben a szomorú, válságos időkben a forradalmi ipari szervezet és az úgynevezett forradalmi politikai pártok között. A CIO és az AFL egyesítésének a legnagyobb akadálya a hatalmon ülő basák, akik minden eszközt felhasználnak arra, hogy kényelmes vezéri állásaikat továbbra is fentartsák. Minden szak vagy úgynevezett ipari szervezetekben óriási módon kifejlesztették a szakszervezeti bürokráciát. Szervezők, kerületi igazgatók, száz és száz külömböző lapok szerkesztői és az ügyvédek halmaza lepi el ezeket a szervezeteket, akiknek mindegyike egy-egy akadály az egyesítés megvalósításában. A CIO tagságának egy része és a nagyobbik része, úgy gondolkodik, hogy Reuther túl radikális (ne nevessenek, és ne is bosszankodjanak ezen, de ez a CIO-ban igy van). Ez a radikális elnöke a United Automobil Workers szervezetének 1950- ben guzsbakötött fél millió bérrabszolgát azáltal, hogy a General Motors társasággal szerződést kötött öt esztendőre, amely idő alatt a társaság alkalmazottai húsz cent bérjavitásban részesültek, igaz, hogy ezenkívül kaptak a G.M. munkásai időközönként drágasági pótlékot is, ami kitesz óránkénti egy centet vagyis heti negyven óra után 40 centet. Nevetséges is, bosszantó is. De még bosszantóbb az, hogy ennek az értelmi szerzőjét, Reuthert túl radikálisnak titulálják. Allan Haywood, aki köré a kisebb CIO szervezeetek csoportosulnak, az ellenségei túl konzervatívnak minőstiik. Van egy harmadik csoport is, akik ellenségei Reüthernek és Haywood- nak és egy része Jacob S. Po- tokyt, a Colthing Workers titkárát vagy a sztrájktörő Joseph Currant, a National Maritime Union elnökét kivánják Murray trónjára ültetni. Tekintet nélkül arra, hogy a 45 éves Reuther vagy a 64 éves Haywood fog ülni a nyeregben, a CIO jövője meg van pecsételve, a szakszervezetek jövőjével egyetemben. Akkor pecsételték meg, amikor a CIO és a többi szakszervezetek tagságaikat hol a republikánusoknak, hol a demokratáknak ajánlották fel. Az a csúfos bukás, amelyet a szak- szervezetek szenvedtek az elmúlt elnökválasztásnál, bátorságot ad a hatalomra jutott reakciós honatyáknak, hogy ké- nyük-kedvük szerint kössék gúzsba Amerika bérrabszolgáit. A szakszervezetek eme csúfos politikai kudarca kell, hogy tanulság legyen azoknak a politikusoknak, akik utón, útfélen hangoztatják, hogy az amerikai munkásosztályt a “modern” eszközök a politikai pártokon
